Két ajtóval arrébb. Szeretném, ha a telefonomon több zene lenne, mert akkor most mást hallgatnék, mint amit.

Ma volt az énekkar karácsonyi éneklése. Mind feketében és pirosban virítottunk, személy szerint egy krampuszhoz hasonlítottam leginkább, azt hiszem. Szarvaim ugyan nem voltak, de ez a lényegen nem változtat.

Igazán megtettem mindent. Rájöttem, hogy kábé nyár eleje óta nem festettem ki magam. De megnyugvással láttam, hogy még megy.

Az éneklés egész jól ment, bár csak két nyúlfarknyi dalt énekeltünk és több volt a felhajtás mint az esemény. Aztán átvonultunk a 24ből a cafeteriába, ahol elméletileg mindenféle földi jóban kellett volna részesülnünk. Én nem tudom, nem kóstoltam semmit. De a többiek azt mondták, felejthetős.

Borzalmasan nem találtam a helyem, legszívesebben körülfutottam volna a házat párszor, hátha javít valamit a helyzeten, de aztán mégse tettem. Adtam a szokásjognak. Az ember egy karácsonyi bulin nem futja körül a házat egyszer sem.

Igazából nme is tudom, mivel telt az idő. Én egy pohárral a kezemben csámborogtam és pirultam volna hogy milyen piros az arcom, ha fizikailag lehetséges lett volna tovább pirulni. Miért nem lehet szép kreol bőröm? És csekély vigasz, hogy a színjátszónak soha nem kell miattam pirosítót vennie.

Most, hogy már levakartam magamról a sminket és lehámoztam a ruhát, így pizsamában, bedugott füllel szeretnék... nem tudom, mit szeretnék. Szeretném, ha nem fázna a lábam. December van, és én zokni nélkül, babacipőben közlekedtem. Érdekes. Mármint... nem, igazából nem az.

Írni kéne valami vicceset, nem? Elvégre én vagyok külföldön, velem kéne történniük a dolgoknak. Például szombaton vigyáztam a két Helmich-fiúra. Nem rég látták az Oroszlánkirályt, s ugyancsak nemrég megbetegedtek, így két köhögős-hörgős, de rettenthetetlen oroszlánnal volt dolgom. De beszéltem telefonon pár emberrel, meg olvastam mesét, bújócskáztunk, megnéztem, milyen ajándékokat kapott Palkó a szülinapjára, ettünk almát, hallgattunk zenét... mit még? Nem is tudom. Mindenesetre jó volt. S a kisebbik úgy tud nézni azzal a két szemével... Te jó ég. Mintha évekkel idősebb lenne mint én és tudna valamit.

Vasárnap meg csurgó esőben mutatgattam Berlint a reptéren megismert srácnak. Izgi volt. Hm. Nem. Nem volt izgi. Vizes lett a lábam.

És voltam a Mauerparkban és vettem egy csomó hülyeséget, mint például fiókfogantyúkat. Merthogy le fogom cserélni a komódom gombjait. És minden gomb különböző. És ez aztán tényleg izgalmas.

Járt itt ám a Mikulás. A Bori-mikulás még vasárnap nyomott a kezembe két rúd marcipánt, a Timi-és-Anna-mikulás meg az asztalomomn hagyott valamit. Az én-Anna-mikulás ragaszkodott a cipőhöz. Unalmas, konvencionális.

Jó gyerek voltam az elmúlt évben?

Holnap németdolgozat. Mindabból, amit itt tanultunk. Most semmit nem tudnék az eszembe idézni. Nem, ez így nem igaz. Most tolulnak fel a szavak. Ilyenek, hogy passiv (ez vagyok én...), konjunktiv einz, zwei. Wechzelpräpositionen.

Ez szörnyű.

Szóval Berlin szuper.

És Bori vett fénymérőt. Akkorát nevettem. Mondta, hogy nem tudja, hogy működik, nem tudja, mire jó, de annyira tetszik neki. Ez akkor történt, mikor tegnap jöttünk haza miséről. Ültünk a villamoson, és azon túl, hogy ezen szórakoztam, olyan érzésem lett, mintha haza mennék mondjuk öt év múlva, haza a munkából, a bevásárlással, és minden teljesen rendben lenne.

Persze öt év az sok idő. Azalatt majd nyilván minden rendben is lesz.

Te jó ég, mintha valami gyászbeszédet írnék. Épp most kérdezték, nincs-e kedvem átmenni a szomszédba partizni. Hát nem. Azt hiszem, nem lenne az most számomra az ideális közeg. Az én ideális közegem most a németkönyv. Vagy legalábbis erről próbálom meggyőzni magam.

Christmas is here, bringing good cheer, to young and old, to weak and strong. Ezt mondja a nóta, amit most énekeltünk.

Én meg azt énekelem, hogy blue skies over my head, give me another reason to get out of bed.

Ez az egyetlen dolog, ami jó lesz, ha Cristina hazamegy. Hallgathatok zenét hangosan. Különben hiányozni fog. Akkora türelemmel képes végighallgatni a hülyeségeim. És aggódik, hogy nem eszem eleget... Ami vicces. Én általában az ellenkezője miatt aggódom:D

No, most már az önbecsülésem szenved csorbát, ha nem látok neki a munkának. Állítólag én egy elszánt, keményen dolgozó és szorgalmas illető kéne legyek. Vagyok is, höhh.

Megyek is.