Tegnap péntek tizenharmadika volt ám. Ez akár meg is magyarázhatna pár dolgot, ha hinnék az ilyesmikben.
De nem. Így bármi történt is, kénytelen vagyok más magyarázatot találni rá.
És ma ugyan szombat tizennegyedike van, de a ma leadandó két esszé sűrű fekete felhője éppoly nyugtalanítóan borul felém, mintha még mindig péntek lenne.
De legalább aludtam. Tíz hosszú órát. Felírnám a kéménybe korommal, de nincsen korom, se sem anyám sem istenem se hazám.
De igen. Tizenkilenc, Júlia, satöbbi, satöbbi.
És most Antigoné.
