Ez volt ma a téma előadáson.

Egy darabig legalábbis. Aztán (persze ehhez látnotok kéne az előadótermet) egy idő után mindenki szegény Jarred háta mögé kezdett nézni, ahelyett, hogy pont a szeme közé.

Merthogy ESIK A HÓ!

Illetve, hogy egészen őszinte legyek, már elállt. De annyira gyönyörű volt. Az a nagy pelyhes de mégis gyorsan eső, fantasztikusan fehér valami, ami (elnézést az ismételt hivatkozásért, lehet, hogy minden út Rómába vezet) még a sötétséggel feje búbjáig eltelt Berzsiánt is felvidította. Hát még aki amúgy se főállásban búskomor.

Igaz, hogy az ebéd ma felejtős volt, de legalább a teológiaóra tartogatott érdekességeket.

Ja, és ma lelőttek. Csak úgy. Már azt hittem, megúszom a mai napot élve, erre derült égből jött Sergiu (lehet, hogy róla még nem meséltem, egy román fiú és nagggyon furcsa), és lelőtt. Olyan óvodás puff-hanggal. És aztán ördögien kacagott.

Adalékként hozzátenném, hogy Sergiu elment egyszer egy boxolós órára a Spokba. Utána véletlenül összefutottunk és megkérdeztem tőle, milyen volt. Azt mondta, nagyszerű. Végig Catherine fejét képzelte a boxzsák helyébe. Catherine az egyik szemináriumvezető. És Sergiu halál komolyan mondta a dolgot. Olyan huszonkét éves lehet. Ja, és a múltkor majdnem elütött biciklivel, mert gyorsan el akarta mondani, hogy le kell vágjam a haját. Épp ebédelni mentem, akkor keltem fel. Részben ezért, részben, mert a hirtelen adrenalinbomba (=halálfélelem) miatt azt mondtam neki, hogy most épp nem tudok döntést hozni.

Kérdéses, hogy vajon egyedül akarok-e maradn ivele egy fürdőszobában egy borotvával...

Ma lesz a második installáció-bemutató egyébként. Kíváncsian várom. Most pedig megyek és megismerkedem Kolumbosz Kristóf apokaliptikus várakozásaival. A jelek szerint mindenkinek vot ilyenje. Csak legfeljebb nem tudott róla.