Vagyis a nap vége, amiről most írok, mondhatni gyökeresen elütött mondjuk az elejétől. Ja, és még nem is a vége.

Ezúton elnézést kérek mindenkitől, akit a téma untat, de csakazértis leírom. Ma este fél kilenckor Luisával, a máltai lánnyal elmentünk jógázni.

Nem a feszültség fokozásaképp, de pár szót Luisáról. (Azzal már rág felhagytam, hogy majd szisztematikusan leírok mindenkit, a szisztéma némiképp hiányzik belőlem az utóbbi napokban... De azért igyekszem.)

Szóval Luisa Máltáról érkezett közénk, apukája olasz, anyukája máltai. Ebből következik, hogy anyanyelvi szinten beszél angolul, olaszul és máltaiul (mely az ősi arab nyelvre hajaz leginkább, mint megtudtam). Luisa a gimnázium utolsó két évét egy trieszti nemzetközi középiskolában töltötte, távol családjától, bentlakásos kollégiumban. Innen ismeri Davidot, a mexikói BA-s srácot és Natashát, aki Oroszországból érkezett.

Luisa meglehetősen hadarva és nehezen érthetően beszél. Na jó, talán nem hadarva, de igen kevéssé érthetően. Valahogy az orra alatt. Nem tudom, hogy ez vajon a máltai akcentus része-e vagy személyes tulajdonság, mindenesetre nem segít.

Ami engem kicsit meglep, az az, hogy a két év egyedül külföldön tartózkodás után se tűnik túl magabiztosnak, sőt. Inkább olyan elanyátlanodott volt az első héten. Egyszer beszélgettem vele, és kiderült, hogy van egy ikertestvére. Ami kicsit fura. Úgy értem, tök közel voltak egymáshoz, és már a harmadik éve teljesen más közegben élnek... Nem lehet könnyű.

Luisa egyébként elég alacsony (mondhatni nagyon. Egy ilyen tükrös teremben jógáztunk és volt szerencsém egymás mellett látni magunkat. Mint valami rossz rajzfilmben. Valami két fejnyi van közöttünk. Nem tudom, én voltam-e végül is az óriás vagy inkább ő a törpe.) Barna göndör-szerű haja van, de összefogva hordja mindig. Nem nagyon nőies jelenség, otthon rögbizik. Máltán egyébként, mint megtudtam, négy rögbicsapat működik, és komoly bajnokságuk is van. Hmmm...

Szóval jóga. Na kérem. Ha én eddig azt hittem, hogy otthoni kis reggeli próbálkozásaim jógázásnak tekinthetőek, hát súlyosan tévedtem. A másfél órás (utólag tudtam meg: advanced) foglalkozást vezető hölgy nem kicsit volt ellenséges, mikor edzőcipőben és kulaccsal megjelentünk, jelezve, hogy a némettudásunk (mármint az enyém ugye) hagy némi kívánnivalót maga után. Igen pattogósan parancsolta le rólunk a cipőt-zoknit és könyörtelenül facsart minket jobbra-balra. Azért a végére kicsit megszelídült, mikor látta, hogy a jószándék ott működik bennünk, és hajlandó volt Luisa kedvéért angolul is beszélni hozzánk. Sőt szólt, hogy vasárnap is lesz óra.

Amin ugyebár én nem leszek ott, mert épp a ferihegyi reptérre fogok tartani. Esedékes ugyanis a következő szemkontrollom, és ezért holnapután hazarepülök. Holnaputánután meg vissza. Így kell ezt. (Épp ideje. Kezdek kifogyni a szemcseppekből. Minő tragédia.)

Tényleg, nincs valakinek ötlete, mit lehet hozni Magyarországról? Csak mert Christina kérdezte, hogy van-e valami, amit érdemes hozatnia velem. Én meg, dicső honleány, mire tudtam gondolni? Bor vagy szalámi. Szép, mi? Hát egy befőttesüveg Balatonvizet csak nem vihetek, nem? Persze ez így is elég rendes szegénységi bizonyítvány rólam. Mindazonáltal ha valakinek még nem mosták ki teljesen az agyát a hungarikumokkal, nincs valami eredeti ötletetek? Katától érkezett a túrórudi gondolata, ami megfontolandó... Meglátjuk.

A hátam annyira... fáj. Pedig ha az ember meggondolja, csak nyújtózkodtunk. Másfél órát. Haláli.

Mellesleg attól tartok, most fognak kezdeni összecsapni a fejem felett a hullámok. Mármint tanulmányi szempontból. A jelek szerint a reptéren fogok esszét írni, melynek határideje szombat éjfél. Vidám lesz. Meg holmi középkori keresztesháborús-apokalipszises mindenféle forrásos soksokoldalelolvasós előadást kell tartanom, mint egy tanárnak, és aztán beszélgetést vezetnem róla. Ja, és meg kéne tanulni franciául.

Persze, persze, tudom, mindenkinek megvan a maga baja...

De nekem most épp nincs bajom, rájöttem. Bejött ugyanis Christina és igen vicces beszélgetést folytattunk. Nagyon örülök, hogy vele kerültem egy szobába. Egyre több hasonlóságot létok köztünk, de emellett nagyon érdekes ember. (Mármint annak ellenére, hogy hasonlít rám:D)

Szóval tényleg ki kéne találni neki valami szépet és jót otthonról. Bor? Állítólag könnyen berúg. Meglátjuk, mi lesz. Kiderítettem, száraz. Ez már valami. (Mármint a száraz bort szereti. Sajnálom, nem vagyok túl összeszedett. Pas de tout.)

Most látom csak, mindjárt éjfél. És végül nem foglalkoztam az Állam első könyve és Akhilleusz igazságosság-fogalmának meghatározásaival. Pedig kellett volna. Sebaj.

Azt nem tudom, például Varuzhan hogy csinálja a dolgait. Mint nagy művész, teljesen bele van veszve a projektjébe, amit installáció-órára csinál. Napok óta csak ebédkor látjuk, és még éjjel is a stúdiójában kucorog. Tudniillik a falakat burkolta be újságpapírral, annak ellenére, hogy hang-installációt kell készíteni. Egyszer felvázolta nekem a koncepcióját. Sőt, felajánlotta, hogy jöhetek én is úságpapírt tapasztani. Udvariasan visszautasítottam.

(Elég vicces egyébként, kiről honnan lehet tudni, hogy otthon alszik-e. Vagy hogy otthon van-e általában. Olysiáék, ha otthon vannak, egy ilyen nagy kővel kitámasztják az ajtajukat és mindig szól a zene. Eughennél és Varuzhannál pedig az ajtó előtt sorakozó cipők az irányadóak. Fiúszoba, ugyebár. Egy bakancs és egy pár edzőcipő, óriás méret, Eughen. Egy pár ilyen bőr hülyén kinézős lábbeli, és szintén egy pár edzőcipő, Varuzhan. Ez utóbbi pár hiányzik mostanában. De már megbeszéltük, hogy ha befejezte a projektjét, jövő szerdán, borozunk egyet:D)

Azt hiszem, most már elég messzire kalandoztam. Lehet, hogy mégis megbeszélek még egy gyors találkozót Achilleusszal. Mindenkinek ajánlom a kilencedik éneket. Különösen Agamemnón, Odüsszeusz és Achilleusz beszédét. Nagyon tanulságos.

Úgy érzem, valamit akartam még írni... De most nem tudom. Weisen, wies, hat gewiesen.

A rész nem mindig tükrözi az egészet. Általában normális vagyok.