Mielőtt nekivágnék a Jelenések könyvének, úgy érzem, szükségem van egy kis teljesen független gondolatfolyamra. Így hát arra gondoltam, folytatom az itt élők leírását. A második választott Emma, a finn lány. Ő a BA programban vesz részt, érettségi után egy vagy két évig nem igazán csinált semmit, most meg ide jött négy évre.
Magas, vörösre (narancssárgásra) festett, elöl frufrus lány, a felső ajka felett piercinget hord. Kicsit pösze, de olyan kedves módon. Meglahatősen sápadt, de nincsenek szeplői. Dohányzik, ami épp praktikus olyan szempontból, hogy a pakisztáni Anisával, szobatársával talál a hang. Ők is a 16 második emeletén laknak, és a leggyakrabban a lépcsőn felérve a balkonon látom őket, egyik kezükben szál cigi, a másikban pohár.
Emma nekem az elején nagyon szimpatikus volt, aztán utána egy kicsit idegenkedtem tőle. Vagy inkább olyan kényelmetlenül éreztem magam körülötte, részben talán Anisa miatt is, aki egy nagyon furcsa valaki. De mivel ez utóbbival közös az apokalipszis-órám és kezdem megismerni kicsit, lassan nem olyan félelmetes egyikük sem. Ráadásul ma a borzalmatos Zidán-film utáni még borzalmatosabb beszélgetéstől Emma szabadított meg minket, lévén hogy ő volt az egyetlen bátor, aki szólni mert David-nek (aki a poetry nightot is szervezte), hogy hosszú napunk volt és még sok minden tennivalónk van és hogy talán nem ez a legalkalmasabb időpont Zidán portréfilmjének és az Iliásznak az összevetésére. Én személy szerint ezt biztos nem mertem volna mondani, talán a középiskolai nevelésem túlságosan sok tiszteletet plántált belém egy ilyenfajta megszólaláshoz, mindenesetre így legalább elmehetett, aki akart. Remélhetőleg az ügynek nem lesznek további következményei. (Például hogy David megsértődik vagy valami ilyesmi. Pedig ez még semmi. Ha egész őszintén megmondtam volna neki a véleményem erről a kiváló filmművészeti alkotásról és hogy hogy éltem meg a végig(nem)nézését, valószínűleg sokkal inkább megbánkódik. De hát nem mondtam. Így azonban több mint feleslegesnek éreztem jelenlétem a beszélgetésen.)
Olyan ez is, mint a great books koncepció. Elfogadjuk, hogy valami remek és hogy érdemes róla beszélni, aztán méltatjuk. A liberal arts egyik oktatási metódusa ez. Ilyen brainstorming egy téma felett, úgy, hogy a tanár nem tanít, csak egy kezdő kérdét vet fel a kizárólag szemináriumokból álló tanmenet egyik egységében. Mindegy. Az egésszel csak azt akarom mondani, hogy van ez a great books lista, amelyen, ha egy mű felkerült rá, nem nagyon lehet elmélkedni: vajon tényleg oda való-e ez vagy az a mű. Namost ez a zidános dokumentumfilm (lényegében másfél órán át csak Zidane fejét vagy lábát vagy fenekét vagy bármilyét látos egy Madrid-meccs alatt) szerintem kimeríti a nem méltó fogalmát. Kész szenvedés volt az egész. A szemem igen hamar fájni kezdett a folyamatos villódzástól (kellett a Madridnak a fehér mez...) és a fura kamerakezeléstől, és egészen fura klausztofóbiás tüneteket kezdtem érezni magamon. Nagyon rossz volt. Semmi levegő, nagyon nagy hangerő, a szurkolók, az aláfestő zene, vidrál a fény... Napszemüvegben néztem egy ideig, aztán becsuktam a szemem. Volt, aki hangosan horkolt. Az a rész kivételesen pont vicces volt.
Nem tudom, miért foglalkoztunk ezzel ennyit. Nem tudom, hogy tudta ezt David negyedszerre is végignézni. Azt viszont tudom, hogy én elszámoltam százig franciául és szúrópróbaszerű számkigondolósat is játszottam. Ismétlés a tudás anyja, és az én tudásom május óta elég árva volt. Most próbálok egy kis extra bébiszittelést beiktatni a pénteki franciaóra mián.
Nade vár az apokalipszis. Most.
Remélem az ilyen Zidane-akciókból nem lesz rendszer. Eddig se kedveltem a bácsit, de mostanra egész artikulált ellenérzések fejlődtek ki bennem. Határozottan tartok tőle, hogy a feje kísérteni fog álmaimban. De tényleg.
Lehet, hogy inkább le kéne feküdni? Most? Meglátjuk. Az apokalipszis (és Pompom szerint az iskola is ) megvár. Bár nem tudjuk se a napot, se az órát.
Én eddig nem nagyon foglalkoztam a világvégével.
