Nos, befutottam. Itt vagyok Berlinben, a szobámban, a másik íróasztalnál nikaraguai szobatársam telefonál. Nem, már nem. Mindegy. A nap végtelenül hosszú volt, és asszem most még arra is van időm, hogy belemenjek a részletekbe. Tegnap kezdtem (és fejeztem is be) a pakolást, ami lényegében abból állt, hogy a szoba közepére kihánytam minden ruhám, rájöttem, hogy ez így nem fog menni és a felét vissza visszatömködtem a gardróbba. Vagy elosztogattam. A poncsóm most Katánál nyaral például, mindhármunk nagy örömére. Szóval meglahatősen későn kerültem ágyba, hétkor felébredtem. Ahhoz, hogy rendben odaérjek a géphez, még aludhattam volna nyolcig, és a legborzasztóbb az, hogy képtelen voltam visszaaludni. Az járt a fejemben, hogy ez az utolsó óra egy hosszú ideig, amit még a saját ágyamban töltök, és ettől teljesen felébredtem. A nap folyamán voltam olyan helyzetben is, hogy már el se tudtam hinni, hogy egyáltalán lesz ágyam, de erről majd később.
Mindenesetre végül felkeltem, beraktam az utolsó fontosnak tűnő dolgokat a két bőröndbe, aztán egyéb dolgokat szedtem ki ugyanezen bőröndökből, melyek tegnap még fontosnak tűntek, mára azonban már nem. Hát így. Aztán tíz felé könnyes búcsút vettem testvéreimtől (eléggé meg tudnak szorongatni és a túlnyomástól ténylegesen könny szökik az ember fejébe), szüleimmel autóba ültünk és irány a Ferihegy. Az egyes terminálon már tárt karokkal várt Ancsi, aki nem átallotta nyakába venni a várost csak miattam. Ez borzasztó jól esett.
A check in-nél nem mentek egészen zökkenőmentesen a dolgok, köszönhetően annak a képességemnek, hogy amekkora egy bőrönd, azt én telerakom. Aztán némi tuszkolás után csak belefértem a méretlimitbe, és már csak arra voltak kíváncsiak, hogy akarok-e késeket vagy mérgesgázos aeroszolt felvinni a fedélzetre. Nem.
A váróteremben leültem, és kezembe vettem az Iliászt. Bizony, kötelező olvasmány. Már a háromnegyedénél tartok. (Vacsoránál szóba került a dolog és az egyik román lány mondta, hogy ő tudja, ki hal meg benne. Erre hirtelen nem tudtam hogy reagálni. Név szerint kábé 2000 emberről tudunk, aki meghal az Iliászban. Mindegy.)
Szóval nem igazán tudtam belemerülni a harcba, ezért felhívtam az egyik lányt, aki szintén az ECLÁ-n fog tanulni. Összesen négyen megyünk magyarok, Timi, Bori, Anna és Anna. Timi és Anna ott ültek egész közel hozzám és nemsokára Bori is befutott. Előbbiek a Toldiba jártak, és első látásra nagyon megfélemlítően festettek. Anna vékony, magas, szőke, modell-típusú arccsonttal. Timi szintén egészen törékeny, nagyon-nagyon szép, barnás bőrű és göndör barna hajú. Már régről ismerik egymást. Anna a bazmegelős (ilyen népek és barátnők között törvényszerű, hogy valaki vállalja ezt a szerepet...) Az emailekből, amiket korábban váltottunk, azt hittem, Bori lesz a menő arc, de nem. Ő tűnt a legfélénkebbnek, két év pécsi esztétika szakkal a háta mögött. Hát üldögéltünk a csomagolás rejtelmeiről beszélgetve. Aztán lassan be lehetett szállni, ők hárman egymás mellé kerültek, én meg aludtam egy jót...:D
Tudjátok, mennyi idő alatt ér a repülő Budapestről Berlinbe? 1 óra 10 perc. És tudjátok, mennyi idő alatt lehet eljutni a schönefeldi replőtérről a Waldestrasséba, ahol a kolesz van? gyenge három és fél óra alatt. Még az én Budapesten edződött lelkem is háborogni kezdett az itteni megoldások láttán. Berlinben most újítják fel az S-Bahn és az U-Bahn nagy részét tudniillik. Volt egy ilyen eligazító lapunk, mely szerint egy átszállásba került volna célunkhoz érni. Hát, most visszagondolva hét közlekedési eszközre tudok visszaemlékezni. Vonatokról teljesen megdöbbentő helyeken szállítottak le, a forgalmi irányítók nem hallottak központi vasútvonalakról, a buszsorőr nem tudta, meg kell-e állnia egyik vagy másik utcánál... És ezen kívül a németek valami okból nem kedvelik se a liftet, se a mozgólépcsőt. Ami engem alapvetően egyáltalán nem frusztrál, de két bőrönddel egy idő után... Nem, ez nem igaz. Nem kezdtem elveszíteni a humorérzékem. Ahogy telt az idő és a pótlóbusz pótló buszt kerestük (az én némettudásommal, ha-ha!), egyre jobban nevettem. Főleg azon, hogy mivel minden utitársam borzasztó vékonydongájú, én minden lépcsőt hátom-négyszer másztam meg, meg nem bírták el a bőröndjüket. Úgyhogy le (fel)vittem az én kettőmet, le(fel)jött valaki egy kis csomaggal, és őrizte az enyém is, amíg én le(fel)hoztam az övét is. Meg az összes többiét. Ilyenkor érzem, hogy az evezés évei nem teltek hiába. Egyszerűen önállóbb vagyok a világban. Köszönöm, Kanóc!
Tehát olyan öt óra felé leszálltunk az utolsó buszról is egy temető mellett, a semmi közepén. Ez nem az a hely volt, ahova érkeznünk kellett volna a leírás szerint, így megintcsak nekiláttunk kérdezősködni az arra járó élők között. Volt egy kisség borvirágos, ám annál segítőkészebb bácsi, aki például, mikor megkérdeztem tőle, merre van a Waldestrasse, nagy igyekezetében Annától próbálta megtudni ugyanezt. Ez persze nem volt egy működőképes konstelláció. Mindegy. Egy röpke negyedóra-húsz perces bőröndös séta után végre-valahára belerogyhattunk a fogadóbizottság karjaiba, akik adtak egy pohár gyümölcslevet (életmentő egy olyan napon, amikor összesen egy bögre kakaó és egy szendvics volt a hasadban). Innentől útjaink elváltak a lányokkal, mert négyen három különböző házban vagyunk. Az épületek egyébként régi dél-afrikai köztársaságok nagykövetségeiből lettek átalakítva, helyes kis kockatömbök. Én a 16-os szám második emeletén lakom. Mikor beléptem a szobámba, két embert találtam ott: Christinát (innentől az egyszerűség kedvéért Chris), nikaraguai szobatársam és az ő német barátnőjét. Chris azzal fogadott, hogy ugye nem baj, de ő már választott ágyat, és hogy szerinte egy kicsit át kéne rendezni a szobát. Így hát leraktam a táskákat és nekiálltunk szekrényt meg ágyat tologatni. Ne mondhassa senki, hogy nem dolgoztam meg a vacsoráért. Egyébként Chris tavalyelőtt már töltött itt egy évet, 22 éves, gyakorlatias, kedves lánynak tűnik. Amikor a net nem akart működni, megengedte, hogy használjam a gépét. Engem viszont annyira bosszantott a dolog, hogy csak sikerült életre lehelnem a hálózati kapcsolatot, és most irtóztatóan büszke vagyok magamra. Ezért írok ilyen lelkesen.
Mellesleg végig nagyon kellemetlen érzésem volt, hogy ilyen rengeteg cuccom van, amíg meg nem láttam Chris bőröndjeit. Ekkor megnyugodtam. Igaz, hogy én három hét műlva hazaugrom, ő meg majd csak júniusban ugrik haza, de akkor is. Szóval a bútorpakolás után áttértem a pulóver, cipő és miegyéb pakolására, aztán értem jött Zozi, aki szintén magyar és az ilyen diákéleti felelős. Már régebb óta ismerem, a feleségének még egy szemüveget is hoztam. (Ez egyébként nagyon vicces. Még a Katabulin egyszer felmentem a szobámba és ott találtam egy csomagot rajta valami olvashatatlan macskakaparás, egyedül a nevem kivehető. Kibontom, benne egy szemüveg. Na, mondom, valaki humorosan búcsúajándékoz... Fiú írta a fecnit, egyértelmű, de hát ki lehet? És ki jött fel a szobámba? De aznap inkább más dolgok foglalkoztattak, így hagytam a csudába a dolgot. Másnap már csak Kata meg még páran voltak ott nálunk, épp meséltem neki a dolgot, elemeztük az írást, ááá, Bálintnak nem ilyenek a k betűi, Dani nyilván nem, mittudomén, erre bejön apukám, meglátja a szemüveget, és szól: ja, Annácskám, látom megtaláltad, akkor ezt kéne odaadni Zozinak, Dezső (az apukája) küldi Dettinek (Zozi feleségének). Elég mókás volt. Vagy csak a fáradtságtól nevettünk...)
Szóval Zozi elvitt az étkezőbe, ahol végre valami táplálékhoz jutottam. Az is igaz, hogy most belegondolva még mindig éhes vagyok, ugyanis saláta volt... Mindegy, holnap majd reggeli...
És most, ágyam félig megvetve, Iliász háromnegyedig elolvasva, íróasztalom teljesen elborítva holmikkal, lábam meg már nincs is az ablak alatt húzó hideg miatt... Szerintem lassan bevégzem ezt a bejegyzést, és inkább megítom nektek sok embernek, akik iszonyúan kíváncsiak vagytok rám, hogy létezik ez a blog. Holnap meg eszem-alszom-felderítem a környéket. Jövő hét Orientation Week, utána meg kezdődnek az órák. Már van órarend is, kedvenc órám: Not Yet in the Now: Waiting for the Apocalypse...
Írjatok ti is, ne árválkodjon itt ez az üzenet...
