Mit ne mondjak, ha az ember már több napja reggel fut és utána egész nap járkál, mind csökken az elszántsága reggel, hogy megint nekiinduljon. De végül emberfeletti akaraterőmtől serkentve felvettem a nyúlcipőt és felkerestem a parkot. Megint később, mint az előző nap. A portás vidáman köszön (olyan, mint valami óvóbácsi), a meggémberedett tagok lassan felélednek, őfelsége lovasszázada a parkban gyakorlatozik teljes díszben, és végül is az idő szép. Sőt, mondjunk egy nagyot, az élet is. És akkor még nem is találkoztam Marcusszal, az előző napi integető fekete biciklistával, aki nem csak hogy felismert (tudom, tudom, a piros nadrág és még pirosabb arc a trükk, szinte provokáció), hanem még a számom is elkérte. Sajnos csalódást kellett neki okoznom, ő viszont kifejezetten felderített. Ilyen egészen szánalmas az ember lánya. De olyan megértő vagyok magammal szemben, hogy csak mosolyogtam, hogy hogy hatnak rám az ilyen dolgok. Például egészen addig gyorsabban futottam, amíg a tüdőm nem jelezte, hogy ez így nem fog menni hosszan.
Otthon rákészültem az előttem álló napra. Térkép, üvegben víz, gyors számvetés, hogy mire van még pénzem és hogy mit akarok megnézni. Hogy ne legyek ennyire hatékony, még gyorsan megnéztem a Thomas a gőzmozdony egyik részot a tévében. Jól esett.
Első utam jegyet venni vitt. Ugyanis most játsszák Londonban Keira Knightley főszereplésével a The Children's Hour című darabot, amiről véletenül pont itthon is hallottam, meg egy könyvesboltban láttam a szövegkönyvet, szóval kíváncsi voltam. Szereztem egy állójegyet, ilyet még úgysem csináltam, gondoltam, a földről is lehet annyira látni, mit csinálnak a színpadon, mint a székből. A néni, mikor a jegyet nyomtatta, elkérte a családnevem. Betűzöm, ahogy Édesapától annyiszor hallottam már reptéren, autókölcsönzéskor, hotelekben. Persze ez egy rövid betűzés meglehetősen. A néni rám néz: ennyi? Mondom, ennyi. Remélem, elég. Kinyomtatta a jegyet. Úgy tűnik, elég.
Tiszta izgalomban voltam, de estig persze volt még egy csomó idő. Mivel úgyis a színház közelében volt a Nemzeti Galéria, betértem oda. Újabb három óra múzeum. Először a középkori és reneszánsz képeket tekintettem meg. Igazán, régi ismerősként köszöntök most már minden reneszánsz képet. Ezt teljes mértékben az ECLÁ-nak köszönhetem. Hogy nem azért állok Leonardo vázlata előtt, amelyiken mintha Anna, Mária és Jézus összefonódna egymás ölében, hanem mert annyit beszéltünk róla (és akkor ráadásul majdnem elegem is lett belőle, de erről főleg Jarrel tehetett, nem Leonardo). Meg láttam néhány nagyon kedves Renoir-képet, például az esernyőset, meg a híres Van Gogh napraforgókat, és a Turner-képeket, amiket nem tudtam itthon megnézni a Szépművészetiben.
Ami egyébként az itteni múzeumokban nagyon jó, az a gyerekeknek szóló idegenvezetés. Jönnek a kis nyakkendős, címeres pulóveres, élre vasalt nadrágos vagy rakott szoknyás kisfiúk-kislányok, leültetik őket egy-egy kép elé, mesélnek nekik, kérdezgetik őket, rávezetik őket arra, hogy észrevegyenek bizonyos dolgokat maguktól. És ami különösen jó, az az, hogy ha az idegenvezető kérdez valamit, a gyerekek majd felborulnak, annyira jelentkeznek. Nagyon jól meg van csinálva, le a kalappal.
A múzeum után nyilván kissé ki voltam tikkadva, úgyhogy jó szokásom szerint a könyvesbolt (az egyik) felé vettem az utam, ott kiválogattam néhány érdekesnek tűnő könyvet (amit magammal hoztam, azt már úgyis befejeztem) és betelepedtem egy fotelba. Ezért szeretem ezeket a boltokat. Addig ülsz ott, amíg tetszik, meleg van és senkit nem zavar az sem, ha egy egész könyvet elolvasol.
Mikor úgy éreztem, hogy lábamba visszatért az erő, megint csak nekivágtam. Úgy gondoltam, nem megyek már haza, helyette kültéri városnézést tartok. (Van ennek értelme? Talán a városnézés eleve definíció szerint kültéri... No mindegy. A lényeg az, hogy néhány épületet kívülről körül akartam járni, mert olyan szégyen lett volna úgy hazamenni, hogy nem nem róttam le tiszteletemet előttük.)
Előszöt a Szent Pál székesegyházat szemeltem ki, szigorúan csak kívülről, mert emlékeztem, hogy valami horribilis belépti díj van. De csodák csodája, aznap senki nem állt a jegypénztárnál, úgyhogy be tudtam menni. Jó volt, főleg, mert kint egyre undorítóbb idő kerekedett, apró szemű, esernyővel gyakorlatilag kivédhetetlen esővel. Onnan a nagy londoni tűzvész emlékművéhez mentem, aztán a Temzeparton lesétéltam a Towerhez és a Tower Bridge-hez. Kivilágítva a sejtelmes ködben egészen nagyszerűen nézett ki minden. Útközben odafele találtam két kis templomot is, azokat, amelyek nincseken feltétlenül megjelölve az útikönyvben (ami nem volt nálam), viszont sajátos hangulatuk van. Az egyikben rajtam kívül egy lélek sem volt, egészen furcsa is volt, úgy éreztem, mintha nem is kéne ott lennem, vagy hogy ha lemegyek a kriptába, akkor közben biztosan bezárják a templomot és akkor mi lesz velem?
A Tower kipipálása utána a következő megálló, immáron zsibbadt lábaim miatt metróval megközelítve, a Westminster volt. Azt hiszem, ha mi lenne, ha virág lennét játszanánk és magamról kéne megmondanom, hogy mi lennék, ha épület lennék, akkor a Big Bent mondanám. Nem azért, mert este zölden világítok. De általánosságban mondhatni, hogy pontos vagyok, az emberek néha idegesek lesznek, ha a metróból a rossz kijáratot választva velem találkoznak és nem oda érkeznek, ahova akartak. És persze magas vagyok és elérhetetlen.
Amikor a parlamentet is megtekintettem kívülről (s felfedeztem, hogy nem kell képviselőnek lenni a belső megtekintéshez, vagyis már van programom egy követhező látogatásra), épp annyi időm volt, hogy átmenjek a színházhoz, egy kávézóban magamhoz vagyok valami eleséget, s irány a kultúra. A karzatra volt állóójegyem, és a lépcsőn, melyet padlószőnyeg borított, ideális helyet találtam magamnak. Befejeztem az utolsó képeslapokat, s kezdetét vette az előadás. Ami, meg kell hogy valljam, nagyon-nagyon jó volt. A gyerekszínészek elképesztőek voltak (egy lánynevelő intézetben kezdődik a történet), én nem is vagyok biztos, hogy megengedném a lányomnak, hogy eljátssza Mary szerepét.
Teljesen belemerültem a darabba, amikor a nem túl barátságos színházi munkatárs közölte velem, hogy az állójegyesek csak a székek és a korlát mögül nézhetik a műsort. Hát jó. Engedelmes valaki vagyok. És addigra a lábam is egészen újjászületett.
Összességében ezt volt az egyik legjobb darab, amit az utóbbi időben láttam. Még azzal a gondolattal is kacérkodtam, hogy milyen nagyszerű lenne megycsinálni a színjátszóval. De nem vagyok benne biztos, hogy képesek lennénk rá. Meg akkor kéne szerezni kislányokat, akik ilyesmire rávehetőek. Ha nem várna rám egy roppant módon kívánatos félév az egyetemen, akkor talán belevágnék. Ja, és hogyha a színjátszó tagjai elsősorban egy társulat tagjai lennének és erre tudnánk figyelni. Mert mondjuk ebből élnénk. Ha lehetne. (És őszintén: a Pince szanházas Eper januárban után szoktam arra gondolni, hogy akár lehetne is.)
A darab után hazabaktattam és elkezdtem összepakolni. Illik rendben hagyni mindent, úgyis visszatérő vendég leszek errefelé. Beállítottam az órát is, nehogy még csak véletlenségből is elaludjam az indulást és lekéssem a vonatot, ami kivisz a reptérre.
De minden rendben ment, felszálltam, leszálltam, hazaértem, lepakoltam. Filmet néztem. Dunaparti séta következett Zsófival a hóesésben, ami nagyon-nagyon jó volt. Utána otthon folytatódott a filmorgia, családi körben megnéztünk még két filmet, és utána irány az ágy.
