Ezen a reggelen is futással kezdtem, csak hogy valami formát adjak a napnak (és talán a fenekemnek is. Ki tudja.) A parkot már mondhatni, régi ismerősként köszöntöttem, nem is szólva a tóról. Most még úgy is adódott (értsd: annyira ellustultam), hogy világosban indultam neki. Így legalább tudtam nézelődni is. Ez a legjobb amúgy is a futásban. Kutyasétáltató öreg bácsik, akik köszönnek, munkába igyekvő bringások (még vidáman integető is akadt), elszánt futók, laikus futók, babakocsis anyukák és turisták. Egészen autentikusnak éreztem volna magam, ha nem a fekete futócucc lenne a divat. Így kicsit kiríttam, de hát c'est la vie.
A park egyik peremén egy inpozáns szoborcsoporttal szemben valami színházfélét láttam, s mellette elhaladva láttam, hogy a Cirque du Soleil vendégszerepel, gondoltam, ide majd visszatérek. Reggeli után vissza is tértem, de sajna pont aznap nem volt előadás. Viszont az épület ettől függetlenül gyönyörű, a Royal Albert Hall, mindenkinek nagyon ajánlom, hogy tekintse meg.
Ha már arrafelé jártam, bementem a Victoria&Albert múzeumba (hála légyen azoknak osztályrésze, akik ingyenessé tették a nemzeti múzeumokat Londonban). Előző nap még Édesanyával voltunk a Nemzeti Arcképcsarnokban, most meg ez. Persze óriási nagyok ezek a múzeumok, és ha az ember nem tudja, mit szeretne megnézni, akkor leginkább időutazónak érzi magát, aki elvesztette az irányítást az időgépe felett és ezért ide-oda ugrál. Ettől függetlenül egy idő után sikerült felvennem a ritmust. (Ennek így persze nincs nagyon értelme. Nyilván csak magammal kellett összehangolnom magam. De néha ez bizony elég nehézkesen megy.)
Megint a túl sok inget problémája állt előttem. Annyi szépséget halmoztak fel, hogy az lett az érzésem, egyiket sem tudom méltó módon értékelni. Főleg azok után, hogy tavaly Berlinben egy képet bámultam fél órán keresztül, s még akkor is csak valamilyen kezdetleges olvasatot tudtam róla adni. Úgy, hogy az adott korszakról tanultunk, és legalább körülbelül volt elképzelésem, hogy mi mit jelenthet.
Ellentmondásos módon, bár nagyon élveztem, hogy a saját tempómban ténfereghetek és oda megyek, ahova akarok, annyiszor hiányzott, hogy legyen valaki, akihez odafordulhatok, hogy megmutassam, nézd, ez milyen nagyszerű, vagy ezt figyeld. Persze az ember nem akarhat mindent. (Dehogynem, csak nagyon kellemetlen élete lesz.)
A legviccesebb egyébként az volt, amikor az egyik hosszú-hosszú teremben sétálva egy Iron Maidenes pólóban lévő ötvenes fazonra lettem figyelmes, aki egy ilyen műanyak rózsaszín-sárga-kék portörlő pamaccsal vagy micsodával járkált a szobrok között és épp egy Apolló-szobor combját porolgatta teljesen közömbös arccal. Pukkadoztam a nevetéstől, annyira lehetetlenül festett a jelenet, és kerestem valakit a többi látógató között, aki ugyanarra gondol, amire én. De teljesen közömbös volt mindenki más is. Pedig a művészethez is kell humorérzék.
A múzeum után (olyan két-három órát töltöttem ott) a Leichester Square felé vettem az irányt, metróval persze, mivel felhatalmazást és pénzt is kaptam rá, hogy este színházba menjek. Már nagyon régóta szerettem volna megnézni a Chicagót, ezért arra vettem jegyet, utána pedig talán nem nagyon elítélhető módon úgy döntöttem, hogy elmegyek ruhát keresni. Nem feltétlenül venni, csak benézni boltokba, amilyenek otthon nincsenek és megnézni, mi most a divat. Ezzel eltelt egy kis idő, s általában nagyon jól mulattam, mert mégiscsak elképesztő, hogy egyesek fejéből milyen ötletek pattannak ki. Közben egészen nem szép idő lett, esett meg minden, de annyira nem bántam, mert találtam egy nagyon-nagyon leárazott ruhát, amiből már csak egy volt és az pont jó volt rám, meg amúgy is volt esernyőm (talán ez kellett volna legyen az elsődleges szempont, nem?)
Hazamenni egyébként már nem lett volna értelme színház előtt (vagyis musical, mit is beszélek), ezért vettem néhány képeslapot (öhm. Tizenkettőt. Nagy család és sok barát.) és beültem egy kávézóba megírni őket. Meg olvasni. Mert nap közben, ebéd után kicsivel beültem egy könyvesboltba lábat pihentetni és találtam valami érdekesnek tűnőt.)
Igazából annyira fáradt voltam, mire az előadás elkezdődött, hogy az elején eléggé nehezemre esett összerakni a történetet. Amikor meg már ment, akkor eléggé megviselt. Aki ismeri a Chicagót, talán tudja, hogy nem egy vidám történet. Kicsit fejbe kólintva mentem haza, ifjonti aggodalommal szívemben az emberei természettel kapcsolatban, s otthon némi agonizálás után végül is lefeküdtem.
