Ma délután hazaérkeztem Londonból, ahol annyi minden történt, hogy hirtelen azt se tudom, hol kezdjem. Talán az előzményeknél, azt hiszem.
Csütörtökön megszereztem az utolsó érdemjegyem s egyben első négyesem. Utána elmentem a Kossuth térre és részt vettem az angol nyelvű idegenvezetésen a Parlamentben, majd találkoztam Katával, utána Lucával és utána még énekkarra is elmentem a koliba. Mire hazaértem, csak arra volt erőm, hogy elheverjek. Pénteken egy kis közös családi szépen felöltözős kitérő után folytattam a döglést (vagy nem? Azóta annyi minden rakódott le emlékezetem polcaira, hogy nem is emlékszem).
Arra viszont emlékszem, hogy nem nagyon volt kedvem szombat hajnalban elindulni Londonba. Ami persze részemről nem csak hogy meglehetős hálátlanság, de úgy egyáltalán nem szép dolog. De őszintén szólva az utolsó heti hangulatom alapján egy nagy vastag, pihepuha paplan alá kívánkoztam, meg paplan alatt, a vastagsága ellenére, mégis kapnék levegőt. Ilyen álmaim vannak. Tudom, hogy lehetetlen.
Egyáltalán, mostanában gyakran gondolkodtam el, miközben épp mentem valahova, hogy ott legyek, vagy hogy találkozzam valakivel, hogy tulajdonképpen miért is megyek. Mintha valahol a hévre való fel és leszállás között kiesett volna a zsebemből a menés oka. És most Londonnal is egy kicsit ez volt a helyzet. Kiegészítve a rémesen kevés alvással és az időutazós érzéssel, hogy csak egy órával van később egy két órás út után. Fura.
Az út oka egyébként az volt, hogy megnézzük, hol fog lakni Édesapa, amíg kint dolgozik. A lakást éppen felújították, ezért a mellette lévő vendéglakásban laktunk, nekem a konyhában állítottak fel egy pótágyat, gyönyörű kilátással a London Eye-ra. Ahogy az esti fényben, (mint azt később tapasztaltam) vakító kék fényben ragyogott az egész, kifejezetten varázsos hangulatot keltett - de utána kénytelen voltam leengedni a redőnyt, ugyanis a nagy fényáradattól nem tudtam elaludni...
Szóval az első nap, szombat. Először lepakoltunk a lakásban, utána sétára indultunk. Mármint elég vicces dolog metróval sétára indulni, de valójában ez történt. Már többször voltam Londonban, és még soha egy metrómegállót nem éreztem magaménak, egészen mostanáig. Azt hiszem, nem kis büszkeséggel elmondhatom, hogy lassan nem kell áttanulmányoznom a kijáratokról szóló tájékoztató táblát, hogy tudjam, hogy találok haza Knightsbridge Station-től.
ELőször a Leichester Square-re mentünk, ugyanis, mint az már Édesapával szokásunkká vált, elterveztük, hogy este megnézünk egy musicalt, és ott lehet mindefélére jegyet kapni. (Olyan jegyet, amihez előadás is tartozik. Vettünk mi már olyan jegyet, amihez nem is volt szék. Viszont visszatérítették a jegy árát az internetbetyárok. Illetve az üldözőik.)
Utána a Temze-parton indultunk neki (újabb metrózás, zavarbaejtően sok ember) a nagy-nagy szélben, megnéztük kívülről a Globe színházat, és meg is ebédeltünk. És bár nem tűnik úgy, mintha ez az egész folyamat olyan sok időt vett volna igénybe, de valójában ezek után szükségét éreztük egy kis pihenésnek (értsd: főleg egyeseknek volt rá szükségük, és a tevékenységnek délutáni alvás a neve. Nem mintha a végén nekem nem esett volna jól aludni egyet... Honesty is the best policy, jól esett. Olyan különleges az, ha az ember világosban fekszik le, de sötétben kel fel.)
Este pedig irány a musical. Legally Blonde. Az előadás előtt attól féltem, Édesapa gyakorlatilag meg fog késelni. De nem, a darab általános tetszést aratott (persze a londoni meg new yorki professzionalizmus még a legcinikusabb embert is elismerésre készteti. El se tudom képzelni, hogy két perc ugróköztelezés közben hogy lehet töretlen hangon, lihegés nélkül énekelni.)
A darab közben Évi járt a fejemben, és a mindenféle beszélgetéseink a jogászokról mint típusról. Sajnáltam, hogy nem volt ott, jól egymásra kacsintottunk volna.
Ez egyébként gyakran fordult eő velem az elmúlt pár napban. Mármint hogy sajnáltam, hogy valaki nem volt ott, akivel a mindenféle érzéseimet, gondolataimat és észrevételeimet megoszthattam volna. Különösen miután Édesanyáék hétfő reggel hazamentek és egyedül maradtam. Ezt az érzést kicsit erősítette az is, hogy mostanában valahogy gyakran fordul elő, hogy emberek rám néznek, mintha mondani szeretnének valamit, ismeretlenek, lelkes arccal, egy gondolat közepén, aztán hirtelen zavart kifejezésre váltanak, amikor rájönnek, hogy nem te vagy az, akihez beszélnének, hanem az ismerősük melletted.
No de. A musical után hazamentünk és lefeküdtünk aludni. Mármint előtte nekem még volt egy kis küzdelmem a zuhanyzóban. Ugyanis - és ezt tényleg nem értem. miért gondolták, hogy jó lesz, - a zuhanyban semmiféle kapcsoló, kar, gomb, csap vagy ilyesmi nem volt. Kiderült, hogy a kagyló melletti műanyag távirányítón kell bekapcsolni a vizet, beállítani hőfok szerint a megfelelően meleg vizet (eszembe jutott Philias Fogg (helyeírás...) a Nyolcvan nap alatt a föld körülből a harminckilenc fokos fürdővizével). Szóval a zuhanyzás elég vicces volt. A másik műanyag kapcsoló, merthogy kettő volt, elképzelésem sincs, hogy mire lett kitalálva. Nem mertem megnyomni a gombokat. Ma is reggel véletlenül félrenyomtam valamit és jött a hibaüzenet a távirányító képernyőjén. Azt hittem, soha nem leszek képes lemosni a habot. Ahh, a technika.
A kaland után pedig egy pillantás a London Eye-ra és jó éjt. Lehet, hogy a többit, az izgalmasabbnál izgalmasabb vasárnapot, hétfőt és keddet holnapra hagyom.
(Ezeket még mind tegnap éjjel írtam, csak a blog.hu-val már megint nézeteltérésem volt és nem hagyta, hogy feltöltsem a szöveget...)
