Ma folytatódtak a vontatott, hosszadalmas prezentációk a reneszánsz mesterművekről, valamint sor került az utolsó, kínnal teli poetry and philosophy órára. Még vendégünk is volt Dániából.
Ötre megfelelően elcsigázódtam, épp csak kivonszoltam magam Tracy irodájából. Hazajöttem, és figyelembe véve, hogy a mai napon lezártam az összes ECLA-esszém, gondoltam, átmenetileg szabadságolom magam. Így hát befeküdtem az ágyba és megnéztem a Buddy című filmet. Ami egy igen kedves film, minden jó ha a vége jó, de valahogy mégis kibillentett a lelki békémből. Talán épp a minden jó miatt. Mindenesetre úgy éreztem, nem bírok a szobában maradni és elmélkedni azon, hogy mennyire tud az ember nyomorék lenni. Szóval inkább cipőt vettem és odakint próbáltam szerencsét.
Ja, még a film közepén Cristinát felöltöztettük német babának. Sárga pólóm és piros kendőm, valamint az ő fekete nadrágja segítségével igazi álpatriótát kreáltunk belőle. Ha nem lenne kicsit kreolos bőre és nagy, fekete szeme meg göndör haja, biztos focilázban égő szőke németnek nézem. Majdnem sikerült átvernie. Szóval az egyik barátnőjéhez ment meccset nézni. Ezért is maradtam én egyedül a szobában és ezért is dőlt rám a magány. Az utóbbi napokban úgyis túl sok időt töltöttem kettesben a gépemmel és préseltem ki magamból az oldalakat. Sok volt már. És kellene az erő az utolsó nekirugaszkodáshoz.
Szóval ott tartottam, hogy elindultam. Volt egy halvány ötletem, hogy elmegyek a Bürgerparkba. Az oda-vissza egy olyan egy órás séta. Oda is értem, de úgy éreztem, képtelen lennék visszafordulni és visszamenni ugyanazon az úton, ahonnan jöttem. Meg mit is csinálnék otthon. Kicsit olyan érzésem lett, mint amit Forest Gump érezhetett, mikor Jenny megajándékozta a pár cipővel és elhúzott. Nem tudtam megállni. Így hát kiválasztottam egy olyan irányt, amerre még sohasem jártam, a Bürgerpark mentén átmenő patak mentén, és elindultam.
A patak partján menésben az a jó, hogy az embernek nem kell gondolkodni minden egyes kereszteződésnél, hogy most hogyan s merre. És attól sem kell tartani, hogy eltévedsz és nem találsz haza. Szóval csak mentem és mentem. Aztán kiértem egyszer csak egy ismerős utcához. Onnantól a folyópart már eléggé kétes elemekkel volt tele, és a szürkületben már nem is volt eléggé kivilágítva, így az ismerősnek tűnő Osloer Strassén folytattam tovább az utam. Innentől már tudtam, hol vagyok - a Mauerpark felé igyekeztem.
Fura, nagyjából az volt az első élményem Berlinben, rögtön másnap, érkezés után. A Mauerpark mellett van egy stadion, annak az oldala meg egy nagyon magas kaptató, hosszú láncú hintákkal a tetején, s az egész a parkra néz. Már nagyon rég bele akartam ülni a hintába, és itt volt az alkalom. Narancssárgás ég, öt méter hosszú lánc, hatalmas lendület...
Miközben hintáztam, a hátam mögül megszólított egy fazon, aki láthatóan már egy ideje ott ült egy ismerősével és nagy lelkesedésel sörrel kínálgatta az arra járókat. Már kicsit nehezen forgott a nyelve. Mivel elfáradtam csöppet, hát odaültem melléjük egy időre és megtudtam, hogy ma szívott először, de nem hat ám sokáig, és tök szívás, és de tényleg nem hat, fogadjunk hogy az a csaj ott tizenöt éves, tökre bejön... Szórakoztató volt nagyon. De azért továbbmentem.
Ma volt egyébként a Németország-Ghána meccs. Ez azért vicces, mert minden házban azt nézik, és Cristinánál még sokkal lelkesebb népek furábbnál furább viseletben ücsörögnek kupacokban az utcán és nézik a meccset. De az ablakok mögül is lehet hallani, ha történik valami. Mentem az egyik utcán. Valószínűleg helyzet lehetett, mert az egyik ablaknál még a lélekzetek visszafogása és elfolytott szurkolás hallatszott, a következőnél nőtt a hangerő, s a harmadik mögül már a csalódott óóó-zás szűrődött ki. Ez olyan... jó volt.
Azért is jó meccs közben Prenzlauerbergben sétálni, mert mindenütt kávéhók vannak, és minden kávézóban plazmatévé. Vagyis mikor belőtték az első és egyetlen gólt, az egész környék felrivalgott, és elég volt tíz méter futni, hogy az ismétlést már én is lássam. Meg az örömteli arcokat és vállveregetéseket. Meg halljam a vuvuzelát. Meg a petárdát a távolban.
A gól után megkerestem a villamosmegállót - épp elég volt már a séta, két órája indultam. Németországban az elektromos kijelző információs sávjában az éppen futó meccs eredményét és a góllövők nevét közlik. Ami azért nem semmi.
Két átszállással végül haza is értem. A dorm felé sétálva összefutottam a tanári kar négy-öt tagjával, kicsit virágos kedvükben voltak, Bruno közölte, hogy a férfivécében nagyon bozakodóan az emberek az angol-német meccs kimenetelét illetően. De pár sör után ez nem is csoda.
És most itthon. Louis Armstrong szól. Befutott Cristina is. Pedig jó lett volna békében és sötétben elaludni. De hát ez van. Így is jó lesz.
És Kata ha ezt olvasod kérlek írj. Mert kíváncsi vagyok.
No jó éjszakát.
