És még hét napot töltök itt.
És még a zsiráfon kívül még egy esemény ma: elmentem a Dalí-múzeumba a Potsdamer Platzon. És azt kell hogy mondjam, hogy ennyi pénzért és az élményért talán el se mentem volna így utólag, de már olyan régen megígértem magamnak, hogy otthon vertem volna a fejemet a falba, ha kihagyom.
És az énekkar jövő keddi graduation ceremony-s utolsó fellépésére kell:
-fekete öltözék
-lila kiegészítő
-nem látszodhat a karod csupaszon
-és nem látszódhat a lábujjad.
Mert nem esztétikus. Hiába mondanám én, hogy jelen pillanatban a lábujjam a legvállalhatóbb testrészem. (Különösen a bal nagylábujjamat kedvelem. De igyekszem ezt titkolni a jobb előtt, nehogy féltékeny legyen. Nehogy már a lábujjaim járjanak úgy, mint a veszekedő cipőikrek.
https://www.youtube.com/watch?v=RfCkcEB6oeI&feature=related)
Igen. Khm. Hol is tartottam. Szóval megint ez az idegesítő pillangó versus valami pillangótlan konfliktus dúl bennem, amire jelen pillanatban abszolúte nincs szükségem. (Egy egészséges derékra, arra lenne szükségem.) Szürreális beszélgetésekkel terhes, de nem a honni éjszaka, és nem is bolyhos. Meg kell tudnom Yvonne, a kórusvezető nagymamájáról, hogy már felvette az esküvői ruháját és ott állt az oltárnál és a vőlegénye megszökött a nagymama nővérével. És meg kell tudnom azt is, hogy az egyik lány folyamatosan émelyeg az új fogamzásgátló tablettájától. És nem tudja, abbahagyja-e. Nem is vagyunk nagyon jóban... Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy Elizabeth tavaly karácsonyra egy gusztustalan műanyag, rikító narancssárga táskát kapott ami később a kedvenc tárgyává vált. Azt is tudom, hogy sokan ma a híres belga képregényhőst, Tintint homoszexuálisnak tartják. Más most nem jut eszembe.
Mindez ma. És csak annyit tudok kérdezni, miért?
