Ezt írta volt Kányádi Sándor a Majusi szellő című versében:
Almavirággal
futkos a szellõ,
akár egy kócos
semmirekellõ.
Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád õ
soha panaszra.
Füttyöget olykor,
mintha õ volna
a kertek kedves
sárgarigója.
Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fûhegyen lépked.
Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.
Most borzasztó nagy kedvem lenne elüldögélni egy kék nefelejcsen, netán almavirággal futkosni, bár a május már tovatűnt. A levelesládámban viszont egyre másra tűnnek fel az olyan két nap alatt elolvasandó száz oldalak, mint Freud elemzése Michelangelo gyermekkoráról, hogy egész pontosan miért is képzelte azt a művész, hogy gyerekkorában a bölcsőjére leszállt egy keselyű és a farkát a szájába adta...
Szívesebben írnék ám valami szépről. De sajnos a kimerült álmom, mely a magyarázatot követte, és mely tíz perce ért véget, nem illik a pihentető, szép, erőt adó álmok közé, inkább valami kusza kavar sok-sok ismerős arccal. Az üldögélés és szemlélődés szigorúan tilos mainapság, és ez lassan az őrület határára kerget. Túl sok mindent kell felfogni, eldönteni, elintézni. Érzem, hogy lelkiismeretfurdalást kéne éreznem a néhány megnézett népmese miatt, melyek békés gyermekkoromat idézik vissza... Azon gondolkodom, hogy mi lenne az ideális idő év végének. Mert a tavasz/nyár átmenet annyira nem jó. De kis merengés után rájöttem, hogy semmi se jó. Talán a nyár időjárásbeli ígérete javítana valamit a dolgon. De erre most nincs remény.
Freudnak viszont még akad olyan ötven oldalnyi mondanivalója nekem, még ha a fénymásolaton az oldalak utolsó sorai gyakran hiányoznak is...
