Több, mint hét hónapos itt tartózkodás után jöttem rá, hogy ez eddig mind semmi és kismiska volt. Persze, okos Phd-s népek óráin ücsörögtem, hallgattam őket, mondtam, ha volt valami mondanivalóm, de eddig nem volt még szerencsém Jarrel szemináriumán részt venni.
A bácsi a jelek szerint az egész életét az Állam megértésére szánta, és azt ugyan nem tudom, hogy sikerült-e neki (egyelőre csak elbizonytalanító és mindent megfoghatatlanná varázsoló megjegyzéseket hallottam a részéről), de az biztos, hogy a más természetű problémák megoldásához szükséges többlet-energiabefektetés jelen pillanatban gondot okozott. Persze lehet, hogy csak én voltam túlságosan a mindennapi élet tempójára hangolva, mikor tegnap ebéd után gyanútlanul beléptem az alagsori terembe.
Node.
Másfél órán keresztül két képre bámulni, melyek közül az egyik ráadásul befejezetlen (nem akarom bántani Leonardót, de igazán megfeszülhetett volna egy kicsit), folyamatosan róluk beszélni, és aztán a végén azzal ereszt el minket Jarrel gyakorlatilag, hogy nem baj, igaz, hogy buták vagytok és nem jutottunk semmire, de azért köszi...
Én köszi. És még négy hétig az ő csoportjában vagyok. Azt már el se merem képzelni, milyen mókás lesz egy tutoriál... Brrr... Szerintem a platóni módszer amúgy működött. Kérdezd meg, mit gondol a beszélgetőtársad, és utána végtelenül elbizonytalanító módon láttasd be vele, hogy a fekete és a fehér közti fokozatos átmenet lehetősége hogy semmisíti meg a kettő közötti különbséget, és akkor az illető már azt sem mondhatja nyugodt lélekkel, hogy mindent feketén és fehéren lát. Szóval benne vagyunk a pácban, az idő előrehaladtával csak a kérdéseink száma növekszik és a válaszoké nem, és csak az emberek eltérő frusztráltsági szintje és ingerküszöbe ment meg minket a csoportos kétségbeeséstől és lázadásba torkolló tanácstalanságtól, hogy tudunk-e egyáltalán valamit.
:D
Most akkor megyek és írok esszét. És megnézem, mikor mennek vonatok. És levágatom a hajam. Ezek közül legalább az utóbbi kettő átlátható és véghezvihető. (Kérdés: akkor miért van az, hogy mindkettőt oly régóta halogatom, ellenben esszét azt már írtam nem is keveset? Válasz: objektív határidő.)
Ó, és még valami. Robert Trivers evolucionista professzornak mondta azt egy kollégája, hogy "A paper is never ready. It is only abandoned". Tetszik nekem nagyon ez a gondolat. És szegény születendő esszém attól tartok a tanácsosnál sokkal hamarabb válik abandonálttá...
(És a legújabb felfedezés Jarrelről: "He shares his intellectual commitments with his interest in working on and restoring nineteenth century houses in Chicago." Ez a mondat a profiljából származik az ECLA-honlapon. Gondoltam, megosztom.)
