A mai nap Mary Poppinst hozó széllel indult. Nagyon meleg van és süt a nap, aztán egyszerre beborul és esik, de csak öt percig, aztán megint nap, és közben ez a fura-fura szél.
Francia után elmentem megkeresni Zoltánt, hogy szerezzek tőle biciklit. Ugyanis az ECLA úgy döntött, hogy vesz néhány új járgányt az itteni Cora-szerű áruházban. Alacsony ár, de legalább az alkatrészek újak. Nem úgy, mint a bolhapiaci bicikliké...
Szóval szereztem tőle biciklit. Kontra, három sebesség és számomra igen fura női váz. Nehéz hozzászokni az országúti meg a mindenféle férfibiciklik után... De persze így is borzasztóan örülök. És a változékony idő ellenére mihelyt megkaptam a biciklit és aláírtam az összes aláírnivalót, elindultam a Stabiba. Csak úgy a körülbelüli iránnyal voltam tisztában, mert nem akartam a járt úton menni, ami iszonyatosan hosszú és nem olyan kellemes. Úgyhogy a Fernsehturmhoz képest viszonyítottam, hogy nagyjából merre is kell kanyarodni mikor. Nagyon jó volt nem pontosan tudni, mikor hol vagyok. Van valami varázsa a járatlan útnak...
Meg aztán a nagyon bizonytalan pontokon (magas házak között nem látszik a torony) kérdezősködtem is. Már nagyon régen nem beszéltem ennyit németül. És az a jó, hogy az utca embere ha meglát biciklin, feltételezi, hogy német vagy vagy legalábbis itt laksz és érted mit mond, ezért nem kezd el angolul habogni - persze segítő szándékkal, de akkor is. Szóval ezért is jó biciklizni. Beleolvadsz a környezetbe.
Az egyetlen nehézség az volt, hogy a fejemben még mindig franciául mentek a dolgok, és néha, amikor váratlan közlekedési krízishelyzet adódott, nem a legmegfelelőbben fejeztem ki magam...
Egyébként pedig fantasztikus helyeken mentem. A Reichstag mögötti részen még soha nem voltam, és az egész tökéletesen valószerűtlenül modern, olyan, mint az építési terveken, amikor a csillogó üvegépületek és nyílegyenes sétányok közé öltönyös aktatáskás embereket is terveznek. És tényleg ott vannak és mennek át a folyó feletti krómcsillogású hídon. Csak a terven a nyakkendőjüket nem fújja a szél.
Szóval nagyon jó volt. Pedig néha, amikor felkavart sivatagi homokszerűen vágott az arcomba a városi por és megsűrűsödtek a felhők, elgondolkodtam, hogy nem döntöttem-e rosszul. De nem. (Még akkor sem, ha a kerekezés miatt az ebéd finom része már mind elfogyott, mire hazaértem, és csak valami fura vegetariánus rizset kaptam azonosíthatatlan fehér hosszúkás dolgokkal.)
Most egy kis szieszta, és fél négytől foci. Úgy tűnik, heti rendszerességgel fogunk játszani, ami igencsak örömteli fejlemény. Mondtam már, de nagyon-nagyon-nagyon szeretek focizni.
És ha már áradozunk, hát áradozzunk rendesen. Annyira csodálatosan gyönyörü Pankow tavasszal. A levegőnek valami hihetetlen illata van, minden zöld, sárga, rózsaszín, fehér, piros... Egyszerűen hihetetlen. Erre nem is lehet emlékezni télen, hogy lehetséges. (Még a könyvtár felé elmentem egy olyan kis földúton, ahol kétldalt ilyen hatalmas, rózsaszín virágú fák álttak, fogalmam sincs, milyen fajták. Valamilyen reklámot készültek egyébként forgatni, ahogy elképzelem, öblítő vagy valami hasonló reklámot. Épp állították be a kamerákat. Hát, mindenesetre meg tudom érteni, hogy ezt a helyet szemelték ki.
És most, ahelyett, hogy szorgosan olvasnám a Poklot, inkább egy kis Sherlock Holmes következik. Feltámadt bennem a nosztalgia...
