Azt hiszem, nem szeretek darabot keresni. Nekem az kéne, hogy egy udvarias darab megköszörülje a torkár a vállam mögött, halkan elnézést kérjen és illedelmesen, de csöppet sem tolakodóan bemutatkozzon, és az kell, hogy a hangja csengéséből rögtön tudjam, hogy mi jó barátok leszünk... Van erre esély? Nem igazán.
Ma este négy kortárs amerikai drámába néztem bele, ezek közül egyet bírtam végigolvasni, a többinél egyszerűen hamarabb elfogyott a cérna. Színpadra vihetetlen. Vagy csak nem áll szándékomban még annyit se mérgezni magam velük, amennyit az egyszeri elolvasás igényel...
Jaj.
És holnap mosni kell, meg pakolni (megint. Mintha csak tegnapelőtt lett volna, hogy ugyanezt csináltam, nem?) És a változatosság kedvéért egy nagyon is baráti időpontot tűztünk ki az indulásra: hajnali 3.55-kor találkozunk a 24 előtt. Brrrr... Nyilván ki fogom magam aludni már megint.
Ma egyébként tetemes időt töltöttem azzal, hogy Masaccio egyik freskóját bámultam és megpróbáltam kitalálni, ugyan miről fogok beszélni prezentáció címén az ECLA kis közössége előtt jövő hétfőn. A mű amúgy a Brancacci kápolnában található, pont az első kép Wikipédián.
http://en.wikipedia.org/wiki/Brancacci_Chapel
Igazán érdekes volt a különböző perspektívával kapcsolatos szakszavaknak utána nézni a beálló esti szürkületben...
Ma amúgy is teljesen ki voltam már készülve, mire hazaértem. Reggel mászkáltunk a városban, aztán elkísértem Nórit a reptérre. Ez eddig rendben is volna, a vicces dolog ezután következett: először is elindultam visszafelé, és elaludtam a héven, és mivel ma semmi nem úgy járt mint szokott és a vonalak nem működtek teljesen, hát a hév már visszafelé ment Schönefeldre, mire felébredtem. És egy csomó járat egészében leállt, így mire hazavergődtem és lerogytam a szobámban, Nóri már írt is, hogy ő hazaért. Válaszoltam, hogy hejhó, hát én is, milyen jó volt ma két órát tömegközlekedni egyvonalban...
Ráadásul vettem egy szelet pizzát valami olaszoktól, akik nem beszéltek németül, de úgy tettek, mintha és nem vették figyelembe, ha pont olaszul szóltál hozzájuk, és akik a gusztusosan festő pizzaszeletet leöntötték valami kechup néven futó, de olyan iszonyúan csípős szósszal, hogy bánatomban majdnem elsírtam magam. Az orromig égett az arcom kívül-belül. Borzalmas volt.
Hej-hej, mit is írhatnék még. Erősen gondolkodom rajta, hogy megpróbálkozzam-e egy ötödik kortárs amerikai drámával, de tartok tőle, hogy ma este nem bírnék több csalódást elviselni. Meg szép lenne aludni. De ahhoz még előtte zuhanyozni kéne, ami bonyolult. Ezért aztán a virtuális ország-világ virtuális füle hallatára agonizálok, ha nem is látványosan, de hangzatosan. Avagy még az se. Avagy most be is fejezem.
Szerencse, hogy Szabó Lőrincet is elhoztam magammal. Összegyűjtve. Egész kis helyen elfér. (Most látom, hogy az apukája vasúti fékező volt. Ezt biztos tanultuk valamikor, de nem maradt meg...)
No hát ismételten nyugodalmas jó éjszakát!