... Jövőre is jövök! Addigra biztosan lefogyok.

Ezt mondta Gombóc Artúr, mikor visszaszállt a gőzösre. A kapitány nagyot sóhajtott, hisz már így is kinőtt a szakálla, mire Afrikába ért Gombóc Artúrral a fedélzeten, és most fordulhat is vissza.

Igazából most épp egyszerre érzem magam Gombóc Artúrnak és hajóskapitánynak. Lejárt a két hét szabadság, hosszú volt ide elérni, fárasztó, és már fordulhatok is vissza, de jövőre (három hónap múlva) is jövök, s addigra (nem) biztosan, de lefogyok...

Ej, ej. Most, hogy megismerkedhettetek ezzel a gyönyörű, agyamból kiburjánzó hasonlatrendszerrel, érezzétek magatokat igencsak szerencsésnek. Vagy ha nem nyerte el a tetszéseteket, nézzetek inkább Pompomot és ne blogot olvassatok.

Ma (szőrszálhasogatók kedvéért tegnap) nem sok minden történt, családegyesülés, majd megint szétválás kényszerűségből, és irgalmatlan sok evés. Húsvét. Hát igen. Meg együtt ücsörgés a nagyszobában és hosszas beszélgetésk abból a fajtából, ahol, hogyha elbóbiskolsz egy pillanatra és felriadsz, azon kapod magad, hogy az emberek körülötted arról beszélgetnek, hogy valaki ismer valakit, aki egy fán él, mert... Mert a házát lebontották? Nem, ez hülyeség. Biztos volt valami jobb oka. (Kora gyermekségemben elolvastam a Famászó báró kalandjait, aki szintén egy fán élt. De sajna arra megintcsak nem emlékszem, hogy miért döntött így. Igazából csak a címre emlékszem és arra, hogy a fán élt a báró.)

Azzal a meghatározott szándékkal jöttem haza egyébként, hogy majd hazahozok egy csomó mindent és nem viszek vissza szinte semmit, így is csökkentendő az év végén elkerülhetetlennek tűnő tragédiát, amit a pakolás eszméje már előrevetít. Nos, terveim ábrándokká váltak, holmijaim száma, ha nem is meghatványozódott, de jelentősen növekedett, tömege úgyszintén. Ez betudható annak is, hogy pár könyvet egyszerűen nem bírok itt hagyni, többek között azt a pár gyűjteményes drámakötetet, melyeket most szereztem be (hátha valamelyik lapjairól rám köszön a tökéletes darab a nyári szigligeti ökörködéshez). Meg persze jön a tavasz, ergo jönnek az ujjatlanok. Meg gondoltam, megadom magamnak a lehetőséget, hogy ha esetleg megint kedvem támad szoknyát venni, hát legalább felpróbálhassam az említett ruhadarabot, mielőtt megint elvetem az ötletet. Ez a szabadság, nem?

Hazajövetelem egy másik, jól körvonalazott célja volt, hogy elmegyek gyógyszertárba, beszerezni midenféle szükséges, sőt, éetően szükséges dolgokat. Nos, büszkén jelentem, hogy nagyszombat napján sikerült is ezt a dicső tervet végrehajtanom. Már napok óta lelkiismeret-furdalásom volt a folyamatos halogatástól. De győzelem lett a vége.

Igazából most épp nem tuom, mit csináljak. Fél ötkor kelünk, ami mindenféle számítás szerint mindjárt itt van, és nem bírom rászánni magam a lefekvésre. Minden bepakolva, kivéve a párnám, amit egyrészt nem tudom, hova fogok suvasztani, másrészt itt nem hagynám a világ minden kincséért sem. Tudniillik mióta itthon vagyok, kiállt a folyamatos görcs a nyakamból. És ez elmondhatatlanul jó érzés.

Mellesleg amint az imént zuhanyzás után beóvakodtam a sötét szobába s nagy magabiztossággal az ablak felé igyekeztem, hogy becsukjam, elegáns ívben majdnem átrepültem a gondosan előkészített bőröndön, ami, figyelembe véve az íróasztal pozíviójával, gyanúsan irreverzibilis átrendeződéseket eredményezett volna az arcomon, de lélekjelenlétem óriási lévén megelőztem a tragédiát egy ravasz lépéssel, és mindezt halkan sikerült megtennem. Nagyon büszke vagyok magamra. Arra persze nem, hogy öt perc forró vizes kezelés ennyire kimossa a fejemből, hogy az imént pozicionáltam oda a bőröndöt az ablak alá, de akkor is...

Na jó, lehet, hogy mégis mindjárt alvás lesz belőle. Mert alélt pilláim lassan nem fel, hanem levetődnek, s szívembe nem tér vissza vagy ered meg zuhoogó, mély zenével semmi... Csak Regina Spektor próbálkozik a háttérben, de szerintem hamarosan elhallgattatom. S holnap irány Berlin, kétharmad család és Nóri, ott gyorstalpaló városnézés, még gyorstalpalóbb Giorgo Vasari olvasás (újabb dugába dőlt tervek a szünetre), prezentáció készítése a nemtudom melyik kápolna freskódíszeiről... Csütörtök hajnalban pedig irány Olaszország. Róma, Assisi, Firenze. Én is olyan hihetetlennek érzem, mint ahogy hangzik. Szép lesz, mese lesz, talán igaz se lesz... De majd igyekszem elmesélni a mesét. Bár nem tervezek gépet vinni, de ez talán még jó is, mert az emlékek az idővel majd megszépülnek, és akkor ti már a megszépített meseverziót kapjátok. Jó? Nos, jó éjszakát, a fiúk menjenek locsolni, a lányok meg... Zöldüljenek? Meneküljenek? Nem is tudom. Vagy csak aludjanak.

Szervusz Afrika...