Épp a zeneteremből jöttem, nem is oly rég, egy másfél órás énekkar és egy szintén másfél órás, hatalmi harcokkal tűzdelt acting próba után, melyből egy órát legalább végigordibáltam (hivatalból, ez a szerepem). És be akartam jönni a kapun, ütöttem be a kódot, és a kis pittyenések rekedten szóltak. Nem azon a vidám, kristályos hangon, mint szoktak, melyek egy pillanat alatt örömet lopnak a megfáradt berlini diáklány szívébe.

Berekedt a csengő.

Teljes sorsközösséget éreztem vele. Én, aki tíz percenként fel kell turbózza magát addig, hogy ablakrezgető hangon ráordítson két szerencsétlenre: "I'm going to burst into tears or shout out loud or faint clean away, I can't do it any more! You're driving me craizy! You old woman!" És már viharzanék is ki, de soha nem hagynak, hanem visszarángatnak egy székre, ahonnan végighallgathatom, hogy a nő, akibe évek, sőt évtizedek óta szerelmes vagyok, hogy csalatott meg a szerelme által és hogy akart öngyilkos lenni. Majd énekelek egy kicsit és hülyét csinálok magamból, s közben a fejemhez vágják, hogy egy felkapaszkodott paraszt vagyok.

(Ja, férfiszerepem van. Testhezálló igazán.)

A fenti hangulati hullámvasút érzelmileg roppant kimerítő. Főleg egymás után ötször. És holnap még ötször. És holnapután meg azután is. És fáj a torkom.

De utána vége... Ó... Mennyire hihetetlenül jó lesz.

Mellesleg ma semmi érdekes. Órák, séta az erdőben, hazajövés és szenvedés de nem tanulás, alvás, egy kis szellemi munka, és ének, próba. És már este is van.

Az ángliusok azt mondanák, let's call it a day! Azt hiszem. Mindenesetre most fogat mosok és lefekszem.