Ma elvittem a biciklimet megszereltetni. Ebből is látszik, hogy eldöntöttem, a tavasznak márpedig jönnie kell. Mert én biciklizni akarok. Hiába esett az éjjel megint a hó. Majd mi ketten a biciklimmel elijesztjük.

Egyébként vicces volt a szervízben tett látogatásom nagyon. Tört és igencsak támogatásra szoruló némettudásommal próbáltam megmagyarázni, mi a problémám, az egyértelmű durrdefekten kívül. A bácsi úgy nézett rám, mint valami barbár jóégtudjakire, nagyjából úgy, ahogy kedves öccseim néztek, mikor nimbuszkulcsot kezdtem el emlegetni imbuszkulcs helyett... S mondta, hogy a hajtókar cseréje (ilyen kell legyen egy biciklin, nem?) szóval hogy az sokba kerülne. Kérdem én erre, hogy "teuer, was bedeutet das?", mármint hogy mennyi is az a drága, mire a bácsika kiforgatja a zsebeit, mutatván, hogy ha nincs pénzem elég, nem fog menni. Ennyit a félrekommunikációról.

De ez az egész csak később esett le, eleinte nyilván nem értettem, mi a csudának forgatja itt ki a zsebeit. Talán hogy megsajnáljam itten és borravalót hagyjak neki? Vagy hogy mutassa, hogy neki ugyan nem lenne rá pénze?

Két szó, "thirty minutes", és a jelentőségteljes szemöldök alatti rámpillantás nyilvánvalóvá tette, hogy nekem kívül tágasabb, így rövid sétára indultam az erdő melletti kis ösvényen, ami ilyen kis telkek mellett vezet, egy árok vagy patak vagy valami hasonló partján. Takaros és kicsit roggyant házak mellett vezetett az utam az éjjelről megmaradt hóban, s hamarosan útitársra is akadtam egy harminckilences ecco márkájú cipő boldog tulajdonosának személyében. Ugyanis a hóban egyetlen pár lábnyom vezetett, a hölgyé. És a lábnyom pont akkora volt, mint az én harminckilences cipőm nyoma. Lemértem. Elvégre volt fél órám, mint csináljon az ember? Énekelgettem, a valamelyik rigós vagy cinegés Kaláka-számot, most nem jut eszembe. A nálatoklaknakeállatokról. Mert madár, az volt bőven ott a sövényben, és erről eszembe jutott. De a szövege sajnos nem egészen, meg rájöttem, hogy most mennyivel stílusosabb lenne fütyörészve sétálni a napban, hát váltottam, szintán stílusosan a Születésnapomra József Attilától, mert abban oly jó a füttyszó. Meg amúgy is chansonos hangulatban voltam még franciáról. Egy Apollinaire-verset vettünk, ami tetszett nagyon. Íme:

Le pont Mirabeau

Sous le pont Mirabeau coule la Seine
Et nos amours
Faut-il qu'il m'en souvienne
La joie venait toujours après la peine.

Vienne la nuit sonne l'heure              
Les jours s'en vont je demeure          

Les mains dans les mains restons face à face
Tandis que sous
Le pont de nos bras passe
Des éternels regards l'onde si lasse

Vienne la nuit sonne l'heure
Les jours s'en vont je demeure

L'amour s'en va comme cette eau courante
L'amour s'en va
Comme la vie est lente
Et comme l'Espérance est violente

Vienne la nuit sonne l'heure
Les jours s'en vont je demeure

Passent les jours et passent les semaines
Ni temps passé
Ni les amours reviennent
Sous le pont Mirabeau coule la Seine

Vienne la nuit sonne l'heure
Les jours s'en vont je demeure

És gondoltam, hogy keresek hozzá valami remek fordítást is, de az az igazság, hogy a kettő, amit találtam (milyen mondat ez?), Mészöly és Vas István, szóval egyik se tetszett igazán. Mondhatnám pöffeszkedve, hogy bocsi, ehhez meg kell tanulni franciául, mert másként élvezhetetlen, s mondhatnám ezt úgy, mintha előttem a francia nyelv egy rejtélye se lenne rejtély többé, ami a valóságnak nem felene meg. De egy szikrája mégis igaz. Névszerint hogy a varázs nagy része tovatűnt a fordítás folyamán.

És persze erre bárki mondhatná, hogy ha te annyira érted, fordítsd le magad. És meg is tenném, ha a művészi vénám (állítólag valaha létezett) nem apadt volna ki. Globális felmelegedés, először a legvékonyabb patakok meg források száradnak ki.

Ajjaj, hosszú volt a hét. Meg a nap. Ez nyilván látszik a fentiekből.

Ja, hogy szavamat ne felejtsem, a címre eddig még nem adtam magyarázatot. Valljuk be, nagyszerű cím, méltó ily okos emberhez, mondaná a helység kalapácsa (vagy talán a fondor lelkületű egyházfi? je me souviens pas). Szóval ugyebár sétával ütöttem agyon az időt, mielőtt visszamentem volna a biciklim betegágyához. S ház amint sétálok, sétálok a kora délutáni napsütésben, egyszer csak jobbra nézek és az egyik ház falán nagy betűkkel a fenti feliratot látom. Azóta se igen tudom hova tenni. De azt hiszem, pont oda nem térnék be egy bögre spirituális tejre. A dohányt még értem. Node tej?

Egy másik sétám alkalmával egyébként az egyik házfalra nagyjából nyolc ötös házszámot függesztett ki valaki. Bizonyára nem gondolt bele abba a lehetséges fejleménybe, hogy gyűjtőszenvedélye folytán levelezőpartnerei egy idő után a harmincötös, negyvenes, majd negyyvenötös szám alá kell, hogy küldjék leveleiket.

Te jó ég valaki üssön le.

Ma este még filmet is néztem. Francául. Ráadásul kanadai franciául. Így rettentő sokat értettem ám belőle. A film utáni beszélgetésen meg egyenesen úgy éreztem, mintha minden nyelv kisilkott volna a kezeim közül, nem csak a francia. Ez persze valószínűleg annak is köszönhető, hogy egy erőteljes film után időre van szükségem, hogy ülepedjen, de a jelek szerint egy csomóan ezt nem igénylik. Ráadásul a francia nyelvtudásuk is figyelemreméltóbb az enyémnél.

Aki idáig eljutott ebben a kuszaságban, az előtt le a kalappal, de jutalomképpen sajna nem tudok most valami brilliáns zárással szolgálni, legfeljebb ilysmivel:

"vvvvlifbfgoélanhcb"

Ez azt hivatott illusztrálni, milyen is lesz, ha a fejem lebicsaklik és rányaklik a billentyűzetre. Inkább most elmennék aludni, hogy mindenkit megkíméljek a további ostobaságoktól.

Jó éjt!