Az ablakon futó jégvirágok vagy jégfutó virágok. Szépek nagyon, de az embert abba a téves hitbe ringatják, hogy a tél az valami vidám kis móka. Aztán kilépsz az ajtón, és hiába van rajtad harisnya, nadrág, póló, még egy póló, pulóver, még egy pulóver és kabát és sapka és sál, sőt, Alia kölcsönkesztyűje is, egyszerűen nem hiszed el, hogy ilyen hideg egyáltalán létezik. Nem is farkasordító, mert a farkasba i sbeléreked az ordítás.

Tegnap elmentem sétálni, két órát voltam kint, és a lábamon utána fagyásnyomokat találtam, az arcom pedig még órákig egészségtelenül vörös volt. Annyi látszott ki belőlem ugyanis.

Egyébként nagyon szép séta volt. Elmentem az erdő mellett, a kis pataknál, bementem a Bürgerparkba, ahol a hason-háton csúszkáló kisgyerekek és babakocsik között navigálva próbáltam kiszellőztetni a fejemből Ágostont meg a Jelenések könyvét. A nagy tanulási terv füstbe menni látszik, nemsokára megyek Zoziékhoz, vigyázni a gyerekekre. Az egyik legjobb dolog, erre rájöttem, az, hogy egy kicsit egy igazi otthonban lehetsz, ahol nem kell papucs a mindennapi élethez, és a kés rendeesn vág, és nem taktikázik senki, hogy ha a kagylóban hagyja a tányért, akkor valaki majdcsak elmossa.

Szóval ahelyett, hogy megragadnám az alkalmat az olvasásra, mielőtt indulnom kell, inkább írok.

Tegnap beszéltem családom harmadával, és utána átmentem a 24be, mert megrendezésre került az első speech-night. A három bátor jelentkező (nem voltam köztük) a következő témában kellett beszédet mondjon 10 perc felkészülési idő után: "Love - war in other means". Var, Luisa és David (az amerikai, nem a mexikói) mondott beszédet. Roppant érdekes volt. Azt hiszem, én ilyesmire képtelen lennék. Próbáltam végiggondolni, én mit is mondanék a témában - de nem tudom. És ha valamit ki is sütnék, nem hiszem, hogy azt rögtön harminc-negyven emberrel kívánnám megosztani.

A beszédek meg a svédasztalos vacsora után nagy volt a csábítás, hogy egyszerűen visszamenjek a szobámba és élvezzem az egyedüllétet, mert Cristina elment bulizni (középkori, s mint utólag kiderült, tündérmesés jelmezben kellett megjelenni. Hmm...) De aztán Tuvsin lerángatott a party-roomba, és egész jó volt a dolog. Az átlagnál tűrhetőbb volt a zene és egy csöppet halkabb is, ami nagyon jó volt. És végül a dohányzást is megtiltották, úgyhogy még levegőt is lehetett kapni. És Tuvsin is tök kedves volt. Szóval béke és vidámság. Aztán megint feljöttünk a common roomba, és akkor kezdődött a következő adag szenvedés. Luzieval elkezdtünk összeszedni a vacsora romjait és közben maci alakú multivitaminos cukorkát ettünk, és közben kiderült, hogy aznap van Una szülinapja és hogy elmennek valahova. És akkor a kínlódás, menjünk-ne menjünk, hideg van, fáj a fejem, késő van, de jó lenne, aztán végül nem mentem, és tisztára örülök neki. Állítólag a zene is rossz volt, és végre úgy érzem, hogy kialudtam magam.

Hoppá, talán említésre méltó még a francia vacsora, melyre pénteken került sor, és melynek főzés részén még részt vettem, és utána távoztam gyorsan. Elment a  kedvem a harmincan a konyhában-jelenettől.

Iszonyú hideg van.

És a tegnapi séta alatt a jobb kezem folyamatosan hidegebb volt, mint a bal. Ez miért lehet szerintetek?

Észrevettétek, hogy vannak az embernek felpofozós és pacsitadós napjai?

A péntek a felpofozós fajtából való volt. A buszon az emberek mintha temetésre mennének, a sofőr rád ordít, hogy ájjámá odébb nemlátokki (németül, nem érted, udvariasan meg is kérded, tessék, mire még ájjjjámá-sabban megismétli, majdnem sírsz), elviszed a mínusz húszban a könyveket Yvonne-nak az adminisztrációs épületbe és egy cetlire ki van írva, hogy bocsi, a könyvtárban vagyok, és emberek beszólnak, és különben is...

És akkor itt van a szombat, aminek legalábbis jó része a pacsitadós fajtába tartozott. A babakocsis anyuka visszamosolyog, a kis térdigérő kutya vérszomjasan közeleg, de végül csak felugrál a lábadra és nem megharap, a járda ötcentis jégrétege nagyon csúszik de pont nem vágódsz el, a két fazon, akiket megkérdezel, hogy merre van az állomás, ahelyett, hogy elküldenének a francba, kedvesen irányt mutatnak és a többi. Pacsi.

A mai még nem tudom, milyen lesz. A templomban mögöttem egy idős pár ült, akik mintha direkt fáziskésésben énekeltek volna az orgonával, de a pap úgy nézett ki, mint az első StarWars-ból Gájgondzsin, bárhogy is írják a bácsi nevét. És volt joghurt reggelinél. És ugye jégvirágok. És még emaileket is kaptam. Ami megmelengette a szívem.

(De nem az ujjaim, melyek még most is egészen merevek a reggeli kiruccanástól.)

És most Jelenések könyve, aztán meg jelenés (vagy megjelenés) az Uhlandstrassén.