Így tér meg mindig az ember a cafeteriából a hétvégi brunch után. Meg ma jógán is voltunk Aliával, így jól megérdemelt jutalomként még inkább teleettük magunkat. És egy forró zuhany után az ember mi mást kívánna, mint elnyúlni az ágyban és aludni...?

Sajnos a mindenféle tennivalók nem hagynak nyugodni. Így is fura, hogy a tennivalók tevése helyett miért ide írok inkább, de ebbe most ne menjünk bele. Egy kis pótcselekvés.

Megint az egyszerre semmi se történik és egyszerre egy csomó minden is állapotában leledzem. Mert tegnap is mi volt? Állatkert, valami régi templomrom, szétfagyás, nevetés, fényképezkedés, teafőzés és születésnaposnak virágvétel, Spok és születésnapi buli, alvás. Nem sok így felsorolva, de mégis kitöltött valamitizenöt órát a napból.

Pár napja kimentem a folyosóra és elindultam lefelé a lépcsőn, és visszanéztem a szobánk felé. Az ajtó előtt ott állt a mondhatni kiszuperált régi rongyolt bakancsom, és olyan búbánatosan lógatta lefelé az egyik fűzőjét az első emeletre, mintha épp öngyilkosságot akarna elkövetni. Meg is sajnáltam, és a Spokba azért még benne megyek.

Ha már cipőkről van szó, a papucsom sajnos feladta az életben folytatott állandó harcot és elszakadt. Koszorúkat kéterik mellőzni. A felháborító az egészben csak az, hogy a buszállomásnál lévő kínai boltban nem tartanak papucsot.  Teljesen megingott a piacba vettett hitem. Hát hol találok én most papucsot?

Egyébként szeretnék egy újabb informatikai bravúromról beszámolni. A skype beüzemeléséhez egy webkamerát is rá kellett kötni a gépre, és mivel nincs mikrofon magán a gépen, ehhez is a webkamera kellett volna. És a gép nem akarta felismerni csak a képet. És én fogtam magam, és nem kis erőfeszítéssel, de összeismertettem őket. Úgyhogy tegnap családom budapesti felével igen kedélyes társalgást folytathattunk.

Ó, és ami a legjobb. Pénteken mentem a Stabiba, mint rendesen. Feljövök az aluljáróból, és az Alte Potsdamer Strassén mit látnak szemeim? Egy ilyen kis szekérszerűséget, és elé fogva négy pár huskykutya. Berlin kellős közepén. Azóta sem tudom hová tenni a dolgot. A Potsdamer Platz úgy tűnik a csodák birodalma.

Mi van még...? Már megint esik a hó, és ezzel az a hirtelen tavaszi levegő-érzés, ami jógaóra végén megcsapta az orrom, ismét száműzve lett az elmém egy kis zugába. Nagyon nehéz most a kaliforniai melegből érkezve elhinni, hogy tényleg még legalább két hónap hó és hideg vár ránk.

Furcsa, hogy még csak egy hete vagyok itt. Épp egy hete ébredtem fel először ebben az ágyban, és azóta mintha egy örökkévalóság telt volna el.

Ja, a tegnapi állatkert. Már megnéztük a farkasokat (Alia választottjait) és a medvéket (az én kiszemelt áldozataimat - azt hiszem, illeni fogunk egymáshoz), és épp a zsiráfházban nézelődtünk, és mellettünk egy apuka állt a kislányával. Én valahogy Katán gondolkodtam, már nem tudom, miért jutott eszembe, a bácsi meg azt magyarázta a kislányának, hogy a zsiráf ugyanannyi idős, mint ő, mármint a kislány. Négy éves. Én meg, fejemben a tudással, hogy Alia nem tud németül, de közben egyszerre nem bírva elszakadni attól, amin korábban gondolkodtam, magyarul kezdtem mondani Aliának hogy képzeld, a kislány ugyanannyi idős mint a zsiráf. Ő meg csak nézett rám azokkal a széles vágású szemeivel, tökéletesen értetlenül. Mire én, továbbra is magyarul: Ja, hogy ezt most magyarul mondtam.

Egy kicsit kihagyott az agyam, nem?

No mindegy. Lassan visszatérek az ágyba a könyveimhez és igyekszem elmélyedni a szerelemben. Meg szeretetben. Meg miegyébben. Ennyi.