A nap ma azzal kezdődött, hogy elmentem felfedezni a konditermet a hotelben. Ezt amúgy nem írnám, mert abszolúte nem izgalmas. Csak azért említem, mert a szokásos szabályzatot olvasgatva, hogy mit szabad és mit nem, a következő feliratra bukkantam: "Eating, drinking and horseplay is prohibited". Ha bárkintek van bármiféle ötlete, hogy mindennek mi köze van néhány futópadhoz és hol van a horseplay veszélye, szóljon.
Szóval a mai nap. Szépen megreggelizünk és a nyakunkba vettük a várost. Mivel tegnap szinte végig autóban ültünk, igen hálásak voltunk a szép időért és a sok dimb-dombért (mármint hegyért), amire nagyszerűen lehetett kaptatni fel meg le. Az a bolondos tavaszi levegő volt a... a levegőben, amit már nagyon rég nem éreztem. Nagyjából általános iskolás korom óta. Felmentünk valami toronyba kitekinteni, benéztünk pár templomba, én hol felvettem, hol levettem a kabátom, hol azt kérdeztem magamtól, mi a csudának is hoztam, hol meg nem győztem elég hálás lenni. Ha valaha is itt jár bárki, melegen ajánlom, hogy az Alamo Square-re mindenképpen menjen el, mert ez a legjobb rész. És ha nem lenne valami fura a böngészőmben, akkor most biztos linkelnék is be képet, de ugye valami fura van és ezért nem megy.
Érzem én amúgy, hogy borzasztóan összevissza és némiképp unalmas is az, amit és ahogy írok, de ezt meg ti írjátok a fáradtság számlájára. Mentünk-mentünk-mentünk, egyre inkább bicegve, Édesapa az egyik, én a másik lábamra, mert ugyebár a sok hegy-völgy egyikünk térdének se tett jót.
Hoppá, Alamo Square! Van ott egy ilyen kutyasétáltatós park, ahol kicsit körülnéztem, mert épp egy dombon volt és meg akartam szakérteni a kilátást. Na és ott a fák alatt olyan 20-25 pár vagy éppen páratlan cipő várakozott szépen. Vagyis talán nem is várakozott, hanem ott érte el végső célját és értelmét, mint virágcserép. Halál jól néztek ki, valaki esztétikus kis kumpozíciókká rendezte össze a sok kiszolgált lábbelit, és mindenféle futónövényeket ültetett a báli körömcipőbe meg a mindenféle gyerekcipőkbe és bakancsokba. Csuda vidám egy látvány volt.
Ja, és volt még egy nagyon szép templom, ami kívülről leginkább holmi betonerősítményre hajazott, hatalmas... nem is tudom. Tömb. De belül a fények egyszerűen fantasztikusak voltak, és egy kicsit úgy nézett ki az egész, mintha a pünkösdfürdői templom nagy testvére lett volna. Úgy értem, naaagy-nagy testvére.
Annyira sajnálom, hogy ezek a dolgok inkább előbb, mint utóbb, de el fognak ködösülni. Vagy, prózaibban szólva, szépen elfelejtem őket. De hát mint csináljunk?
Szóval a cipők után Édesapa fájó lába és oldala mián beugrottunk egy taxiba és levitettük magunkat a kikötőbe, ahol a majdhogynem-friss-és-mozog-a-sok-kis-tengeri-ketyere kategóriás éttermek közül egyet kiválasztva szépen beebédeltünk. Igen jól és igen jót. És aztán tele hassal és jó erős gyomorral még végigsétáltunk a hely halpiac-részén, ami gyakorlatilag ott kezdődött, ahol kiléptél a vendéglő ajtaján. Szemtől szembe egy döglődő rákkal, például. Amelyiknek valószínűleg az egyk testéve az, aki most a hasadba lapul. Darabokban.
Ebéd után Édesapa a szálloda felé vette az irányt, én pedig azt terveztem, hogy meglátogatom Alkatraz híres-neves börtönét. Aztán igen hamar kiderült, hogy erre mód nem lesz, hiszen egykor elment az utolsó hajó. Így kissé fájó szívvel, de inkább az akváriumot látogattam meg, és igen hosszan ücsörögtem egy medúzákkal teli medence előtt. De valahogy annyira szépek és nyugamasak voltak. (Még akkor is, ha a Seven Pounds című film emlékével a fejemben a veszélyesség érzete se hagyott egészen nyugodni.)
Mindenesetre ott báultam ezeket a kis zselés állagú micsodákat, amikor megállt mellettem egy néni, fényképezőgéppel. Beszédbe elegyedtünk, mert mind a ketten magunk voltunk a sok kisgyerekes család között. Hát kiderült, hogy a néni amatőr hobbihalfotós, mármint a néni amatőr és a hobbija a halfotózás, és hogy Berlinből származik, és roppantul felvillanyozta, hogy én ott tanulok, ugyanis '62 óta nem járt arra.
Hát, azóta elég sok minden megváltozott.
A végén olyan jóban lettünk, hogy a néni engem is lefotózott. Nem tudom, mennyire sikerült beilleszkednem a halai közé, és azt se tudom, vajon nem tekintik-e szegénykék sértésnek, hogy betolakodtam közéjük.
(De az is lehet, hogy a különbség nem is oly feltűnő. Nem tudom.)
Szóval nagy barátságban váltunk el, engem pedig mennyei békével töltött el a sok kivilágított akvárium látványa, benne a színes kis micsodákkal. Az a legjobb, hogy egy ilyen helyen soha nem mondhatod, mint egy múzeumban, hogy kész, megnézted, végignézted. Mert a hal fogja magát, odébbmegy, aztán megint nézheted.
Amikor végeztem, még jártam egy kicsit a parton, odaköszöntem az oroszlánfókáknak, vetettem egy-két bánatos pillantást Alkatraz szigetére és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a kis bóvliboltok ajtajában lógó turistáknak szánt, helyes rabruhákat...
Arra gondoltam, elsétálok a Golden Gate-hez, hiszen csak olyan 4-5 kilométer, és úgyse jártam még eleget ma (hehe), de aztén felhívtam Édesapát, hogy ezt közöljem vele, és ő nyomatékosan megkért, hogy tegyek le erről a szándékomról. Értetlenül és kissé dühsen, hogy porcelántörékenységő lelki békém megsértette, engedelmeskedtem. Mint utóbb kiderült, egyszerűen csak nem akarta, hogy a félhomályos, majd töksötét parkban egyedül mászkáljak.
Ez bégül is érthető.
Szerencsére lelki békém hamar visszatér, és nem csak azért, mert rájöttem, lehetne rosszabb is a helyzet. (Az öbölben nem elenyésző számú őrült hódolt a vizi sport örömeinek. Konkrétan úsztak a közel 5 fokos vízben. Én legalább száraz voltam.)
Szóval egy kis idő múltán már teljesen megbékéltem a séta bojkottálásával, mert találtam két nagyon szép galériát, amikben gyorsan körbejártam. Majd a szállodához visszaérve autóba ültünk Édesapával, és szépen áthajtottunk a Golden Gate-en. Megálltunk egy kicsit, visszanéztünk San Franciscóra, majd visszahajtottunk. Rajtam ekkor kezdett véglegesen elhatalmasodni az egész napos fáradtság, s ezzel nem voltam egyedül, így megálltunk egy boltban még, hogy vegyünk vizet meg csokit (mert élni azt tudunk), és megegyeztünk, hogy most szépen lefekszünk.
És valóban, ezt már ágyból és párnák közül írom, Édesapa (költőien mondhatnám, hogy megnyugtató, de inkább csak kiszámítható) horkolásával a háttérben. És most, hogy ezt leírtam, tuti, hogy csak ezt fogom hallani... Ó jaj.
Szőval ez történt ma. A holnapi program még nem egészen tiszta, valószínűleg Monterey és aztán vissza Los Angelesbe... De majd kiderül.
(Ó, és a leírtaknál sokkal jobb volt ez a nap. Nagyon-nagyon. Csak igen nehéz ezt szavakba önteni.)
Ja, és láttunk egy embert, aki épp egy gyönyörű zöld papagájjal a karján szállt be a kocsijába. Az is jó volt. És ezzel a gondolattal búcsúzom is.
