Szeretem én az Easyjetet. Az otthon töltött rövidke idő egy csöppet hosszabbra sikeredhetett volna (ismételten), ha tudom, hogy négy órát késünk. Megint.

Ferihegy. Egyes terminál. Ismerem, mint a tenyerem.

És ha már itt tartunk, miért ne épp most újítsák fel az S9-est, és miért ne érjek haza (mármint vissza) egy átszállás helyett pótlóbusz-hév-hév-villamos kombinációval?

Fél kettőkor indultam otthonról. Végülis este 11-re haza is értem...

Hajh.

De legalább volt időm elolvasni Arisztophanész nem túl rendkívüli, ám annál hosszabb komédiáját. Valamint, ha nem is egészen önszántamból, de sikerült megismerkednem egy igen beszédes, de azért nagyon kedves somogyi de Frankfurt am nem Main-ba tartó fiatalemberrel. Tudom, mikor van a születésnapja. Például. Már nem emlékszem, hogy derült rá fény. Azt hitte az elején, hogy külföldi vagyok. De aztán rájött, hogy nem és odaült mellém. És Arisztophanésszel versengve szóval tartott.

Ez utóbbitól megtudtam, hogy ha igazmondó vagy, akkor kisebb lesz a hímvessződ. És hogy ez jó.

Bocsánat.

Mindenesetre Gábor valamelyik hétvégén felugrik Berlinbe, és akkor majd jól... megmutatom neki a várost. Vagyis bele kéne húznom, hogy én magam megismerjem. Mert az mégiscsak szégyen lenne, ha nem. Mámint ha nem tudnék se bűt, se bát mondani.

Hogy kerültem egyáltalán ebbe a helyzetbe?

Úgy váltunk el, mint régi ismerősök.

Aztán az aluljáróban kerengve és sorsom kilátástalanságán busongva összeakadtam egy iszonyú szép magyar lánnyal, aki szintén pótlóbuszt keresett. Így hát együtt kerestük tovább. Meg is lett. A lány amilyen szép volt, olyan halkan beszélt, de egy idő után kiderült, hogy egy Bauhausos konferenciára vagy workshopra jött, és hogy iparművészetis. És tök aranyos ráadásul.

A villamosra várva meg láttam egy bácsit cipő nélkül. Egy kicsit odébb láttam a cipőjét is. Nem tudom. Biztos melege volt...

De most már itthon vagyok. Vagyis itt. Mert most nincs hon-érzés. Hogy elűzzem a megfoghatatlan kényelmetlenségérzést, gyorsan kimostam azokat a ruhákat, amiket nem lehet mosógépbe rakni mert megsértődnek. És mivel rendesen kicsavarni se lehet őket, ezért most ott csöpögnek a folyosón. GYűlik a tócsa... Ajjaj.

Lehet, hogy elmegyek sétálni mindjárt. Annyit ültem ma, hogy rémes. Neonfény és borzalom. És annyira hihetetlen, hogy az mind ma volt, ami ma volt. Mise, otthon, kakaó, Zsóka, kirohanás a  hévhez, találkozás Anna anyukájával, fényképezőgép, üdvözletek és jókívánságok átvevése, hazafutás, otthon ebéd, hasad félreáll tőle... És már pakolni kell és reptér és Leventének nem adtam vissza a bérletét amit kölcsönkértem és ezt szánom-bánom...

És aztán a reptér. Végtelenség. Jajj.

És olyan hosszú időbe tellett ideérni. Berlin ma nem a legbarátságosabb arcát mutatta felém. Ehhez persze minden joga megvan.

Holnap pedig vissza a megszokott rendbe.

Jó lesz.