Ma elmentem könyvtárba. Illetve valahogy ellebegtem az éjjeli fél négyes lefekvés vitathatatlan következményeképp. (Tegnap volt az installációs kurzus első bemutatója és az eredményt sikerült bőségesen megbeszélni.) Olyan vagyok, mint egy kifordított kesztyű, amit még rendesen kiforsítani se tudtak és a gyűrűs meg a kisujj része ott maradt begyűrődve.

Mindegy.

Szóval megszereztem a két vaskos kötetet, kimentem a téleleji szélbe és hirtelen ihlettől vezérelve Bementem a Thomas Demand Nationalgalerie nevű helyre. Igazából azt reméltem, hogy az éves múzeumkártyámmal becsusszanok, de nem így történt, sőt még a táskám is oda kellett admon a mogorva néninek a ruhatárban, aki, mikor köszöntem neki, direkt másfele nézett. Biztos munkába menet lekéste a metrót és a hajszárító se működött otthon és leejtette a lekvároskenyerét reggeli közben. De nagyon lelombozó volt.

A kiállítás maga két részből állt, nagy-nagy-nagy fényképek az egyik részen, ilyen szobákról, épületekről, megterített asztalokról és szerteszórt papírlapokról. Hatalmas égigérő függönyökről függtek a képek, és közöttük sétáltak az intelligens, karcsú, nyúlánk párok, őszhajú és kedvesen ráncos professzorok és néhány bőrdzsekis illető. Meg mindenféle bohém fiatal. Olyan volt, mintha a digitális tervezetben lennénk benne mindannyian, ezekkel a nagy felületekkel és surranó cipőkkel.

A második rész meg a szürrealizmus jegyében volt összeállítva. Vagy mi. Dalí, Miro, ilyesmik. Meg Max Ernst. Meg mindenféle híresek, hírtelenek és válogatott cigánylegények. Jó volt. Ilyen... ködös-kóválygós. Azt hiszem, nálam megfelelőbb állapotban lévő látogatót nem is kívánhattak volna a kedves művészek.

Meg beszélgettem az egyik teremőrrel. Nagyon kedves bácsi volt. Ő is nyilván rögtön megkedvelt, mert nem volt rajtam kabát, így nem kellett attól tartania, hogy esetleg valamely becses művet elemelem. Merthogy előfordul, mondta. S kérdezte, melyiket vinném el én. Volt is egy kép, ami nagyon tetszett, de azt hiszem, még nőnöm kell egy kicsit, amíg egy ekkora vászon befér a kabátom alá...

És aztán kérésemre megmutatta az ő kedvenc képét. Diego Rivera: Vendedora de Alcatraces, avagy Blumenverkäuferin. Tetszett nekem is.

Rájöttem, hogy nem nagyon szeretem, ha a festett alakoknak nincs fejük. Van valami megnyugtató abban, ha egy embernek van feje.