Vagy valami ilyesmi. Egyszóval bolhapiac. Minden vasárnap.

Ha bárki valaha is arra vetemedik, hogy Berlinbe jöjjön, nem nagyon tudok jobb helyet elképzelni, ahol... egyszerűen, ami jobb. Mert ez egyszerűen fantasztikus. Nagy-nagy zsibvásár, borzasztó sok ember... Annyira sajnálom, hogy nem tudok rendesen fényképezni. Mármint kifejezni magam, vagy mi. Nagyon érdekes embereket láttunk... Borival együtt vágtam neki a vásárnak, ugyanis, mint megtudtuk, kábé ugyanannyit kell fizetni, ha bérelsz egy biciklit, mint ha veszel egyet. (Ilyenkor azt is sajnálom, hogy a biciklikhez nem értek... Lehet, hogy Olaszországban meg általában az életemben jobban oda kellett volna figyelnem testvéreimre és letaglózó tájékozottságukra? Most az a furcsa helyzet állt elő, hogy én vagyok a legprofibb a témában...) Mindegy. A piacra még tömegközlekedtünk (naggyon nem gazdaságos, semmilyen szempontból). Út közben egy ukrán lánnyal beszélgettem, ő is színjátszott az egyetemén és tök szomorú volt, hogy egy évig ez kimarad. Szóval lehet, hogy összegyűjtünk még pár embert és együtt majd színjátszunk. Jó, mi?

Egyébként a reggeli (illetve, brunch) elég vicces volt. Pihentető alvás és egy kis Iliász után épp útrakeltem az étkezőbe, s a kapunál Dan-ra bukkantam, a román filozófusra (már a mester szakon is túl van!). Együtt mentünk, beszélgettünk. Enni még nem lehetett, csak beültünk. Essen le mindenki álla, azt mondta, hogy Erdélyben egész sok magyar van, tudtam-e? Olyan furcsa volt, úgy mondta,a mint valami kedves érdekességet. Egyébként bukaresti, és Romániának ez a kedvenc része. Mármint Dan-nak a kedvenc része Romániában Erdély. De ez csak egy kis kitérő volt.

Szóval nézelődtünk, sodródtunk, biciklit próbáltunk, én első körben egy leeső láncú járgányt szemeltem ki, így innentől barátságosan fekete kézzel mászkáltam tovább. Végül alkudozások és hasonlók után meg is lett a két optimális darab, egy piros női vázas, Borinak, és egy kicsit országútis, kék-rózsaszín dinamós-lámpás nekem. Egészen boldog vagyok vele. Ittunk is a nagy örömre egy kis frissen készült almalevet, kaptunk ígéretet, hogy bármi van a bringával, vasárnaponta szeretettel várnak... Most, ha kinézek az ablakon, ott vár kikötve új szerzeményem.

Persze hazajutni korántsem lehetett zökkenőmentesen, gyakorlatilag fogalmunk se volt, merre járunk. De ez nem vett el semmit töretlen jókedvünkből. Gátlástalanul szólítom le az embereket az általam németként aposztrpfált nyelven, és néha olyannal is összeakadtunk, akinél én beszéltem derekasabban, pedig ő él és dolgozik itt. Mint a mexikói fülbevalókészítő, aki viszont felismerte, hogy magyarok vagyunk, a volt felesége ugyanis magyar volt. Máskor meg egy bácsi utánunk szólt, hogy jónapot. Még azt is tudta, hogy lengyel magyar két jóbarát. Figyelsz, Tomi?

Mindenesetre annyira jó érzés. Ahogy átbiciklizni a városon is. Van ugyan egy kis nyikorgó hang, és a kormány fog, de holnap szerzek szigetelőszalagot vagy valami hasonlót, és elintézem a problémát.

Nos, lassan ennyi mára. Asszem várnak a görögök. Holnaptól meg kezdődik a hivatalos tanév!