Igazából sokkal korábban szerettem volna írni, de a mai nap véletlenszerűsége kicselezett. A napomból csak a kilenc és fél tizenegy közötti időszak volt kiszámítható, és pont ez a másfél óra ment el iszonyú lassan. Utána kedvem támadt sétálni egyet (Tomi, büszke leszel rám, a mai napba nem kevés séta szorult), és Alya csatlakozott hozzám. Célunk a Bürgerpark volt, megnéztük a pávát meg a kecskéket az állatkertszerűségben és egy igen jót beszélgettünk. Mármint a beszélgetés puszta ténye nagyon is jó volt, témája inkább kissé szomorkás és lemondó, de van egy olyan érzésem, hogy ez a jó beszélgetések gyakori velejárója.

Egy idő után visszatértünk az ECLA világába, cafeteria, ebéd. A teraszon ültünk épp, s egyszer csak feltűnt Timi, majd szorosan a nyomában Bori is, akik kitalálták, hogy ünnepeljük meg Anna egy hónappal ezelőtti szülinapját. Az ehhez szükséges kellékeket (pezsgő és valami vicces mütyür) együtt terveztük beszerezni. Útnak is indultunk, első megálló a Rewe, ahol az italt egyből meg is találtuk, s társítottunk hozzá egy királylányos labdát meg egy ilyen ruhára rávasalható pizsamás maci-hímzést. (Vagy nem maci hanem nyúl? Komolyan nem emlékszem.)

Innentől kezdve egészen körvonalazódott tervünk. Tudniillik találnunk kellett egy valamilyen egyszerű pólót, amire a pizsamás bigyó rávasalható. Kezdetnek a Rewével szemben lévő kínai üzletet szemeltük ki. Megjegyzem, én itt már próbáltam valaha vietnámi papucsot venni (mely egyik alapismérve a kínai üzleteknek, és nem tartottak semmi hasonlót). Namost mi egy egyszerű fehér pamut fölsőt kerestünk, ami ugyan nem volt, de rengeteg egyéb mókás dolgot találtunk. S eme mókás dolgokon olyan jót s olyan hangosan derültünk, hogy a kedves tulaj volt szíves kiküldeni minket az üzletből. S igaz, hogy talán mi sem viselkedtünk túl szépen széles jó kedvünkkel, de ezt egy kicsit túlzásnak éreztem... Mégis, attól tartok, többet emelt fővel ebbe a boltba nem megyek be... Sőt még a szemközti buszmegállóban is összehúzom magam.

Sikertelenségünk okán villamosra szálltunk és a Rathaus Centerben próbáltunk szerencsét, s találtunk is fehét topot. Otthon fel is vasaltuk az állatot, de addigra Anna eltűnt, így a pezsgőzést holnapra napoltuk. Belőlem az adott pillanatban úgyis kifogyott az erő, szóval azt terveztem, hogy csak végigdőlök az ágyamon és lesz ami lesz, de sajna Yvonne írt, hogy menni kell a Stabiba, így hát útra keltem megint.

A kalandok igazából hazafelé kezdődtek. Az odaút teljesen hétköznapi volt, egy kis Szabó Lőrinccel fűszerezve. Szóval visszafelé hirtelen ötlettől vezérelve felszálltam az első arra járó buszra, hogy világot lássak egy kicsit. Épp az Alexanderplatzra vitt, de leszálltam korábban, hogy az M1-gyel haza tudjak döcögni. Csak a Hackescher Markton derült ki, hogy karbantartás miatt nem járnak a szerelvények. De mivel szép idő volt, hát elindultam gyalog. Láttam a bicikliutas táblán, hogy Pankow csak négy és fél kilométer, és hát mi az nekem? Szóval mentem-mendegéltem.

És ez nagyon jó volt. Benéztem egy-egy bérház udvarába, az egyik helyen egy bambuszerdőt találtam, a másikban Tandem-szerű és nagyon stílusos lerobbant kávézót, egy második emeleti eldugott zugban művészmozit (a lépcsőházban kicsit féltem lefelé...), mi is volt még... Graffiti minden mennyiségben.

A villamossínt követtem, nagyjából. Aztán egy parkban találtam magam, technozene vegyül a madárcsicsergéssel, félittas fiatalok csoportokba verődve, kedves kora esti napfény... békés volt nagyon.

A parktól kezdve elhagytam a villamost, csak úgy kóboroltam. Találtam egy evangélikus templomot, nagyon régi volt, épp felújítás alatt. Bementem, átható cementszag, minden fóliákkal letakarva meg bevonva, egyetlen dolog nem: az orgona. És egy bácsi ott ült, orgonált és énekelt. Olyan volt az egész hangulata, mintha valami fura film aláfestőzenéjét hallgatná az ember. Az énekhang egészen kísérteties de valahogy nagyon szép volt.

Elüldögéltem ott egy darabig, aztán éreztem, hogy ideje továbbmenni. És ekkor akadtam rá Berlin legjobb épületére. Pasztellszínű ablakkeretek, mókás korlátok, fehér fal - nem hangzik izgalmasnak egyáltalán, de annyira pont a helyén volt, hogy csak na.

Ekkor már csak sejtettem, hogy mi a körülbelüli irány Pankow felé, igyekeztem azt tartani, s pont, mikor kezdtem volna elbizonytalanodni, ott találtam magam a Mauerparkban, ahol vasárnaponként a bolhapiac szokott lenni. Persze a hely péntek este egész másként fest. Naplemente, a sétány egyik oldalán rét, a másikon lejtő, túloldalt egy stadion. Pont e lejtőre sütött a nap, és valahol a stadion felezővonalánál épp egy zenekar kezdett játszani. Az út túloldalán nagy lapos kövek meredtek ki a földből, pont ücsörgésre valók - az egyik ilyennél letelepedtem, és csak hallgattam őket. Az egész valahogy nagyon szép volt. Az este mindenestül, de ez különösen. Berlin - nem tudom, hogy írható le, valahogy nagyon régi érzésed van, mintha egy ideje nem múlnának az évek. A színek nagyon erősek és nincs semmi pasztell sehol, csak elvágólagos formák. Mindenütt biciklik, az összes elképzelhető variációban, használva, félredobva, ápolva vagy elhanyagolva. A mellettem lévő kőre két bringás srác ugrál és esett le róla rendszeresen. (Se a zenéhez, se semmi ilyesmi ügyességi dologhoz egyszerűen nincs türelmem.)

Szóval ültem a kövön, körülöttem gyűltek az emberek, egy idő után néma egyetértésben ücsörögtünk egy harmincas kopaszodó úriemberrel meg egy lófarkas sárga trapéznadrágos hippisráccal . Aztán olyan öt szám után kezdtem már nagyon fázni és odébbálltam. Gondoltam, csak megkeresem én a villamost, s a megálló felé vezető úton egy parkon vágtam át. A park fő dísze két bronz rozmár volt, ez kifejezetten megfogott az adott pillanatban. De az még jobban, hogy a parkban két artista gyakorolt: egy zsonglőr és egy raszta kötéltáncos. Ilyenkor kívánja az ember, hogy valami látható tehetsége legyen. De hirtelen nem talál semmit.

Tovább haladtam, keresztül Prenzlauerbergen. Út közben megtaláltam a világ legjobb játszóterét, keleti stílusban berendezve (nem lehet olyan rossz német kisgyereknek lenni), körben virágoztak a nemtudommilyen fák, de szépek voltak.

És aztán villamos.

Talán az se lett volna baj, ha ez a nap vége. De a megállótól nem messze, már a Kuckhoffstrassén összefutottam Annával, aki közölte, hogy feltétlenül a partyroomba kell mennem most, hogy segítsek nekik inni. Mármint neki, Timinek és Tuvsinnak. És végül is miért ne, gondoltam én, s mentem. Persze utólag az ember már tudja az összes miértet. De most, hogy már lezuhanyoztam, hajat mostam és kimostam magamból az eszméletlen cigiszagot, nagyjából minden rendben. A többiek valószínűleg még most is jól mulatnak a kilencvenkilenc centes (!) magyar (!!) borral. Kihagyós.

Cristina békésen alszik, s lassan én is jó éjszakát kívánok. Abszurd, vagy, ha az nem is, de mindenképpene teljesen véletlenszerű napot zárok. Várom már a holnapot.