Kezdem úgy érezni, hogy valami baj van az agyammal. Valami torzulás. Persze lehet hogy csak Shakespeare az. Tény ami tény, hogy ha elég ideig gondolkodol egy darabon, kisül, hogy a kezdetben legártatlanabbnak gondolt szereplőből lesz a legperverzebb valaki, és a gonoszként beállított figura mindenféle Krisztus-párhuzamokat alludál. Elvesztettem valahol a talajt?

Egy borzalmasan kifordult darabot tudnék ebből rendezni.

Az is lehet amúgy, hogy csak a sok mézes-citromos kamillatea ment az agyamra. Merthogy múlónak titulált torokfájásom összegyűjtötte csapatait és eltökélte, hogy földhöz vág. A tárgyalások még folynak. Megpróbálom leitatni a tárgyalópartnereket.

Egyébiránt ha már színház, itt az alkalom, hogy megamlítsem, hogy engem Samuel Beckett munkássága itt igen-igen megérintett. Úgyhogy eltökélt színdékom (illetve még tökélődik...), hogy ha hazamegyek, egy Beckett-darabot például pont meg lehetne csinálni a nyáron. Kevés szereplő, minimalista díszlet, tökéletes.

No majd még meglátjuk.

Kata, jól emlékszem, hogy a Frank a Vihart úgy aposztrofálta mint kissé gyengécske öregkori darab, ahol Shakespeare már elvesztette igazi átható nagyszerűségét? Mert persze ez is egy magyarázat lehetne a darabban található ellenmondásokra és a végkifejlet meg-nem-könnyebbítőségére.

Valaki vigyen haza most.