Ma mondanám hogy békésen bicikliztem a Spokba, ha ez lenne a helyzet. Azért nem bicikliztem nyugodtan (a hangsúly a biciklizésen van), mert rettegek. A bicikli bal pedálját egy hajszál választja el attól, hogy örökre elváljon a... hm... szakszóért kiált a mondat... szóval a helytől ahova tartozik. És nem a hajtókartól. Tudniillik hajtókarostul lifeg az egész.

Tomi önbeteljesítő jóslatának fenyegető fellege lebeg a fejem felett. Ezért holnap a Staatsbibliothek-be is tömegközlekedek valószínűkleg. Ha valakinek el tudom kunyerálni a bérletét.

De a bejegyzés valódi értelmét csak a következő sorokban fogja elnyerni. Ugyanis már majdnem felkaptam a járdaszegélyre, hogy bekanyarodjak a Spok kapuján, amikor egyszerre négy-öt jól fejlett, fehér szőrű kecskére lettem figyelmes a kertváros békés kis világában.

Valójában nem sokkolt annyira. Inkább csak felvidultam. Valamiért Bálint jutott eszembe és disznópásztorkodása Németországban.

Egyszóval kecskék.

(Nem tudom, mikor költözhettek be. Ennyire vak vagyok, hogy két hete nem tűnt fel markáns - és kiszagolható - jelenlétük?)