A mai nap végtelenül sűrűre sikerült. Nem a dolgom sok, hanem a levegő.

A reggel egészen kedélyesen indult. Mostfordult előhetek óta először, hogy a koliban hét és fél órát aludtam, és ez nagyon jól esett. Az idő, mint gondolom, többen érszrevették ma, egészen rendkívülien alakult, a Gellért-hegyi utcákon úgy zúgott-búgott, mintha Dickents egyik kísértete békétlenkedett volna. Azért gyalog vágtam át a hegyen (a mindennapi gyakorlat), és úgy mentem iskolába.

Mostanában nagyon sokszor megyek fel a Citadellára. Ezt tényleg soha nem hittem volna. Mármint hogy egy nap akár kétszer, háromszor fent leszek, amikor már elviselhetetlen az íróasztal és csak egy tompa nyomást érzek a halántékomban meg valami kellemetlen, váltakozó erősségű szúrást a fejemben.

Mostanában összeálmodok mindenfélét. Ma éjjel is a lehető legfurább történet kerekedett ki a múlt nyár, az este olvasott és elemzett politikai beszédek és csökevényes érzelmi életem összességeként. Még a vásárcsarnokon átvágva is azon gondolkodtam, mi volt a furább, a gyerek, Magyarország kettővel korábbi miniszterelnöke, vagy az a harmadik illető.

Ez az utolsó előtti hét az egyetemen. Ha nem sorszámoznám a heteket a naptáramban, ez akkor is feltűnne. Az utóbbi pár napban nem kevesebb, mint öt ember próbálta meg ugyanazt a jegyzetemet elkérni, mely egy pénteki duplaórán való rendszeres részvétel eredménye. A legszebb az amúgy látásból sem ismerős lány, aki facebookon keresett meg azzal, hogy ó remélem, hogy megismersz a képről, xy vagyok, azt hiszem, te több olvasmányt olvastál el, mint én (milyen igaz...) nincs valami kijegyzetelt változatos, amit ide tudsz adni?

Másik kedvencem a srác, akitől azt kérdeztem, van-e valamiből jegyzete. Válasz: hát lesz, ha holnap elhozod és lefénymásolom.

Nem is tudom, valahogy egyre inkább nosztalgiával gondolok arra az időre tavaly az ECLÁ-n, ahol nem is lehetett elkérni jegyzetet, nem volt értelme, úgyis az esszét neked kellett megírnod a saját gondolataid alapján. Ez a nagy kérincsélés a halálom.

Nem tudom, mit írhatnék. A tanulás most olyan, mint a sport: vannak napok, amikor úgy megy minden, ahogy a forró kés a vajon át, ha futsz, érzed, hogy haladsz, és vannak napok, amikor mintha egy áthatolhatatlan, sűrű ragacsban próbálod magad előre verekedni, de nem megy... A jövő hét a borzalmak birodalma, de utána majd egyszer jobb is lesz, azt hiszem. Meg például a ma este is jó lesz: színházba megyek a kolisokkal, s a négy ember közül kettőt kifejezertten szeretek is.

Ez is valami olyasmi, ami az utóbbi időben fejlődött ki. Évivel nagyon jóban lettünk, tegnap is együtt mentünk fel a Citadellára este, s a kaptatóról néztük együtt a döbbenetes, a Duna medre felől a Várhegyre rácsúszó, a palotát körbecsavaró sűrű ködöt. A kivilágított Vár, mint valami halottaknapi mécses, sugárzott és átsugárzott a ködön, melyet csak a Mátyás-templom tornya dögött át, lent, a Dunán pedig csak a Lánc-híd két pillérének kivilágítása sejlett át. Tiszta időben mindig azt szoktam találgatni, hogy melyik kivilágított pontja a városnak melyik, de most az egész elvesztette a valóságosságát és a fénykupac bármi lehetett volna.

Ez volt tegnap és ez volt Évi. Egyébként a szakirányos társaim lettek a - mondhatni - barátaim, Peti, akivel együtt dalolászom, és a szobatársa, Máté. Borzasztó vidám társaság, nagyon sokat nevetünk, kötelező filmet nézni kifejezetten élmény volt velük, és nagyon tudnak örülni, ha a Mikulás hoz nekik kis csokimikulást. Ilyenekkel szoktam ám szórakozni mostanában, és annyira jól esik ilyenkor kilépni az élet olyan behatárolt, kötelező részein, hogy kelj fel, öltözz fel, menj órára, egyél, tanulj, aludj. Néha belefér a beszélgess, teázz, sétál és ajándékozz. Különben meg is bolondulnánk.