A mai focimeccsről kényszerűen és váratlanul távoztam, köszönhetően a Lars cipője és az én vádlim szerencsétlen találkozásának. Szegény jobb vádlim most egy leheletnyivel nagyobb és keményebb és lilább a szokásosnál. És én ma még el akartam menni Kreuzbergbe sétálni és a "streetart"-ot tanulmányozni az ECLÁ-sok egy válogatott csapatával. De erről így le kell mondanom. És ráadásul holnap bringázni akarok menni Jancsiékkal a városba... Brühühü. De persze, mint a címben látszik, legalább nem tört és nem szakadt semmi. Ugyanis járni úgy alapvetően tudok. Meg Cristina, a roppantul felkészült pályát tévesztett nicaraguai nővérke és pótolhatatlan szobatárs adott valami izomlazító bigyót és most lazulok. Hű de.
Még egy szomorú hírt kell közölnöm, aztán jön a nap jó része. Szóval valami fura dolog van a gépemmel és nem tölt be semmilyen gmailes levelezőrendszer. Se az ECLÁ-s, se a sajátom. És ez nagyon zavar. Minden más kiválóan működik, ez nem. Nem tudom mire vélni.
De most a jó dolgok. Annak ellenére, hogy franciára nem csináltam házit, mert tegnap Jancsira és Palkóra vigyáztam, és ráadásul prezentálnom is kellett a fete de la musique-ről, egész jó hangulatban telt az óra. A könyvünkhöz tartozik egy folytatásos film, mondhatni sorozat, néhány bűnrossz színésszel és igen gyenge történettel. Ma azt a részt néztük meg, amelyben a vidékre költözött és vendéglőt alapító kis család két felnőtt tagja barátaival hazaér este kis családi fészkükbe és elszörnyedve tapasztalják, hogy tizennyolc éves lányuk nincs egyedül, hanem valószínűleg csókolózott (!!) egy hasonló korú fiúval. Azt az arcjátékot, mely az apa fejében átsuhanó gondolatokat illusztrálta, nehéz lenne szavakba foglalni. Ja, de mégsem. Klisé.
Óra után kivettem a táskámból a mázsás franciamappát és helyére tettem a három DVD-t, melyeket a Warsauer Strasséhoz kellett eljuttatnom tisztíttatni. Majd kis töprengés után biciklire pattantam és nekivágtam. Azt kell hogy mondjam, hogy rég volt ilyen kellemes négy órám Berlinben. A piros lámpákon kívül minden remek volt. A fazonnal a boltban sikerült németül beszélni, nem különben a postán, ahol bélyeget vettem. (Nehogy már a bélyeg hiánya gátoljon meg az ötletszerű képeslapküldésben a nap és a város bármely pontján.) A tisztítás után a Stabi felé vettem az irányt. A térképen kinéztem egy barátságos folyószerűséget, a Spree valamelyik ágát gondolom, és annak partján mentem mendegéltem. Iszonyú jó volt. Biztos írtam már, mennyire megnyugtat a víz jelenléte. Megőrülnék egy olyan városban, ahol az elérhető közelben nincs folyó. És ez egy olyan kedves kis ér volt, a parton végig földút. Aztán egyszer csak a túlparton zenére lettem figyelmes. Valami bőgő-gitár-klarinét trió zenélgetett. Az első hídon átkarikáztam és beleütköztem egy zsibvásárszerű piacutcába, melynek túlsó végén voltak a zenészeim. Amíg átvergődtem a pultok közötti keskeny folyosón, vettem egy kis paradicsomot meg kecskesajtot, és az elképzelhető legfinomabb ebédet költöttem el a folyóparton, a földön ülve, zenére. Mellettem valami franciák ültek, egy folyamatosan beszlélő lány volt a társaság középpontja, aki érezhetően tetszeni akart a fiúnak vele szemben. Vicces volt az egész meg a nagy nyüzsgés ellenére nagyon békés és időtlen. Ja, és az ebéd fénypontja (remélem, senkit nem untatok nagyon,) egy pohár... hogy is mondjam. Ilyen krém. Mely egy Quarkbuffe-ből származott. Valami túró és joghurt közötti mindenféle gyümölcsös meg csokis krémről van szó, még sose ettem ilyet és remek. SZóval nagyon boldog voltam. Majdnem elégedett óvodás. És az idő is szép volt. Meg a szokásos madarak. Az ég ugyan továbbra se mutatta magát, de ez egy igazán mellékes szépséghiba. Meg pára van. De sebaj.
Na aztán végül elértem a Stabiba, onnan pedig már hazafelé indultam. Még egy vicces pillanata volt az útnak, (mondtam már hogy fáj a lábam és nem tudom megnézni az emailjeim?), szóval a Reichstag mögött, a turistákkal megtömött téren egy érdekes tömörülésre lettem figyelmes. Egy életnagyságú fababa mozgott az emberek között. Öt ember irányította hátulról, mind feketében és az arcukon fehér maszkkal. A bábu neonnarancssárgában virított és derűsen pacsit adott a kisfiúknak, kezet fogott a férfiakkal és kézcsókot lehelt a hölgyek kezére. Mókás volt nagyon.
Ez után már tényleg hazajöttem. Leadtam a DVD-ket, Katharinával, a titkárnővel megnéztük, hogy minden rendben van-e a szobákkal, melyekben kis családom lakni fog, és utána már öltöztem is át focihoz. Nem mintha az addigi három óra tekerés nem lett volna elég, de az ígéret szép szó. Bár a pára miatt leginkább csak vonszoltuk magunkat... És aztán persze jött Lars meg a cipő meg a vádlim és a hideg zuhanyrózsa és a Richtofit és az izomlazító. Most pedig a My Blueberry Nights jön, mert Cristina egy tündér, és mert még sohasem láttam, pedig rég meg akartam már nézni. Szóval, ahogy Anna mondaná, Csill. Remélem, a lábam lelohad. Már csak azért is, mert (és ezt most csak lányoknak írom, mert más úgyse érzi át, szóval a fiúknak ennyi volt.)
Nem tudok így epillálni. Pedig épp ideje volna. De azzal most megölném magam. Ó jaj.
No csók.
