Annyira sajnálom, hogy az emailjeim nincsenek kinyomtatva és piros szalaggal átkötve nem lapulnak a rózsavízillatú, nyakamban hordott kulcsra záródó fiókban...
Az imént meg akartam keresni egy linket (nem sikerült, Zsófi, a te blogot linkjét kerestem...), és be is írtam a keresőbe mindenféle kulcsszavakat. De a levelezés, melyre rátaláltam, kárpótolt minden csalódottsgomért. Azoknak a színjátszós levélsorozatoknak az egyike volt, mely még a szeptemberi próbák alatt íródtak (illetve persze aktívan írtuk őket). És kész szerencse, hogy a szobatársam füle épp be van dugva, mert hülyére röhögtem magam rajta. Annyira viccesek vagyunk:D De tényleg.
Csak hát az a sajnálatos, hogy ebben a mai nagy levéláradatban az embernek nincs ideje egyenként értékelni, meg újraolvasni ezeket a kincseket. De majd ha nagymama leszek!
(Ha már itt tartunk - bizony egyre nő a lista, hogy mi mindent fogok majd csinálni nagymamakoromban. Olybá tűnik, hogy aktív dolgozóként nem lesz annyi dolgom, mint vénségemre. Külön időpontot kell majd kérni, ha valaki találkozni akar velem, annyira el leszek foglalva a levélolvasással, evezéssel, teázással, kötögetéssel, és mindazokkal a dolgokkal, melyek most eszembe se jutnak. Titkárnőt fogadok. Ez lesz.)
A mai nap egyébiránt igen viccesen alakult. Aliával tegnap megbeszéltük, hogy ma feltétlenül és igen gyorsan elhagyjuk Pankow-t, hogy egy kis friss berlini levegőt szívjunk. A kezdődő hóesés se rettentett vissza minket, de nem ám. Sőt, Cristinát is felbíztattuk, hogy jöjjön velünk. Úgy volt, hogy Kreuzbergbe megyünk, ám ahogy Cristinára várva az útikönyvet lapozgattam, felfedeztem egy nagyon csábító térképet Spandauról, melyen egy erőd vonalai rajzolódtak ki. Három átszállás helyett öttel jutottunk el a kívánt helyre, mert annyira belemerültünk a társalgásba, hogy leszállni is elfelejtettünk. Ezt majdnem másodszor is eljátszottuk, de végül a már csukódó ajtók közti résen kiugrottunk. Nagyon vígan voltunk ám!
Főleg, mert Alia egy új játékkal ismertetett meg, mely kiválóan alkalmas a különböző állomásokon való várakozással töltött idő elütésére. Borzasztó buta a játék maga, de óriásiakat lehet nevetni, nagyrészt saját magunkon, és az idp is csak úgy száll. Mindenkinek van egy száma, lehetőleg minél kisebb (persze attól függ, mennyi ideig kell várnod), és kijelöltök egy vonalat. És azon a vonalon nyilnván folyamatosan lépnek át emberek. És akkor elkezditek számolni őket - esetünkben csak a fiúkat, mert mindhárman heteroszexuálisnak valljuk magunkat, - s innen egyszerű a dolog. Ha mondjuk négyes a számod, egyértelműen a negyedik illető lesz a férjed.
Büszkén jelentem be, hogy ma kétszer is férjhez mentem, sőt, talán háromszor is, mert először holtversenyben két fiatalember haladt át a vonalon. Nem tudom, ilyenkor mi történik... Mindkettő, egyik sem, egymás után...? De a második esetben egy egészen vonzó külsejű, bár hozzám talán kissé túl idős, jómódúnak tűnő aktatáskás urat szánt nekem a sors:D (Alia kissé megjárta, a tízéves-forma kisfiúra elég sokat kell majd várnia. Persze gondoljunk ilyenkor Dantére, aki Beatricét kilencéves korában pillantotta meg.)
Az erődöt végül megleltük, be is mentünk. Jó hideg volt, Cristina folyamatosan beltéri látnivalókat keresett s többször is biztosított róla, hogy az ujjai kesztyűben is csontig lefagytak. Szóval be is mentünk az egyik épületbe. Ami egy igen fura helynek bizonyult. Olyan... kontextusból kiragadottnak. Volt ott egy különös zeneszerszámokat kínáló bolt, élő bemutatóval, ami nagyon jó volt. Meg valami szappanvásár (?) és kézműveskedés. Meg egy színházterem. Miután kicsit megmelegedtünk, gondoltuk, kimegyünk, de ekkor megláttuk a pincébe vezető lépcsőt. És hirtelen nekibuzdulással elindultunk lefelé.
És lent, a sötétben, egyszerre csak egy csomó denevér között találtuk magunkat.
De valami negyven-ötven állatról van szó. Ami azért nem tréfadolog. És hogyne, az, hogy egy üvegréteg elválaszt minket, az megnyugtatóan kéne hasson (bár Alia hajába már akadt bele denevér, így megértem, hogy kicsit feszült volt...), szóval azért a koppanások, ahogy néhány denevér az üvegnek ütődött, eléggé félelmetesek voltak.
Meg azért mégiscsak. Egy erődről van szó. Mi a csudának pakolnak bele denevéreket?
Hmm, mindegy. De még fogok arra járni, mert a fura hangszeresek adnak koncertet is, amit mindenképp érdemes lesz meghallgatni.
Az erődudvaron egy sarokban jó pár szobor állt, két sorba állítva. Olyan érdekes volt, a két sor teljes alakos szobor között, középen egy deréktól kezdődő férfiszobor állt, kezében könyvvel. Teljesen úgy nézett ki az egész, mintha a középső szobor előadást tartana a többinek, a többiek meg valahogy megvetően-lenézően vizsgálgatták a beszélőt. Főleg a néha előtörő napsütésben festett hatásosan a (nem tudom mennyire szándékosan beállított) jelenet.
Ó, és ma megtaláltam a világ legjobb mászófáját (fel is másztam, bár nem túl magasra), közvetlenül Trisztán és Mark király sírköve mellett. Tudniillik az erőd tornya mellett egy füves dombolralon két lovagot ábrázoló dombormű feküdt, sírkőszerűek, talpuk alatt valami sárkánykígyószerűség, fejük pedig egymástól elfelé fordul. Főleg ott a hatalmas fák tövében, melyek a domboldalon álltak, egészen lovagkorian festett a kép.
Ha már Trisztánnál tartunk, megtaláltam őt a pokolban. Dante mutatta meg - a boldogtalan-bűnös szerelmesek körében bolyong. És Izoldát nem látták arrafelé.
Nagyjából így telt a mai nap. Jó volt valami teljesen új és váratlan helyre menni, nem sok előzetes tervezéssel. Csak sajnos rájöttem, hogy nagyon keveseknek egyetik meg velem a városnéző-felfedező tempója és kedve. Valahogy mindekikidől körülöttem és holmi kávézókba kívánkozik. És lehet, hogy Bálintnak van igaza, és tényleg egy hajcsár vagyok, de az is lehet, hogy ha valahova először megyek, akkor tanácsos ezt egyedül tennem, mindent megnéznem, ami érdekel, s utána elvinni másokat és igényük szerinti mennyiséget újra megnézni velük.
De persze igencsak jó érzés lenne találni valakit, akinek a változatosság kedvéért már án mondanám, hogy elég, álljunk meg, üljünk le valahol...
Mert így egyelőre csak magamnak mondom.