Csak nem rózsabimbó hanem a hangulatom.
Vagy talán a körülményeim.
Miért van például az, hogy a Firefox felcseréli nekem a z-t és az y-t és köyben a gép többi programja nem? Na ezt magyarázza meg nekem valaki. Magas jutalom a nyomravezetőnek. Mert ez borzasztó kiakasztó. (Úgyhogy Wordben vagyok kénytelen írni és átmásolni. Kínomban.)
Egyébként ma elmentem sétálni az erdőbe, és láttam a sok szánkózó népeket, és rájöttem, hogy nekem tényleg szánkóznom kell. Lehet, hogy kölcsönkérem Zoltántól a fiúkat, mint egy helyi Mary Poppins és azt mondom majd hogy elmegyünk szánkózni, ehelyett meg hirtelen majd az Északi sarkon találjuk magunkat (így a karácsonyi szezon után biztos olcsók a jegyek, nem? Utószezon varázs-erdőből-sarkra-repülő-belépő.)
Az egyetlen probléma persze csak az, hogy így megint nem szánkózás lesz a dolog vége.
Az erdő egyébként gyönyörű volt, és legalább kiszellőztettem a fejem a mindenféle ködöktől melyek benne lakoztak a nagyszerű órák miatt, melyekben részem volt. Az acting and directing lesz az a tárgy idén, amit szerintem a legjobban fogok élvezni… Szinte érzem, hogy az agyam más részét használom azon az órán, de komolyan. Ez a sok filozofálás lassan egy kicsit erőltetettnek hat.
Főleg Wittgenstein. Nem akarok senkit fárasztani, de ki az, aki ilyet ír: „Mendelssohn is not a peak, but a plateau. His Englishness.” Vagy: „It’s a good thing I don’t let myself be influenced”. Vagy: „A good smile refreshes the intellect”. Úgy értem, ez mind szép és jó, de olyan szinten érdektelen, hogy nem találok rá szavakat. Mintha a kis zöld bársonykötéses Bölcsességek ballagóknak könyvemet olvasnám. És akkor ülünk, és valami mélyértelműséget próbálunk találni ezekben a mondatokban. Egy egész könyvet (jó, csak 99 oldalt) kell elolvasnom, ilyen aranyköpésekből. Vannak pusztán befejezetlen mondatok. (És hogyne, van egy csomó mélyértelmű izé is. Csak az tesz gyanakvóvá, hogy ő maga is azt mondta, mikor a mélyértelműségekről kérdezték, hogy sok helyen már ő se tudja, mire gondolt akkor. Hümm. Majd én kitalálom, nem gond.)
Mit is mondhatnék még? Az élet lassan folydogál, ma például már szerda van, ami ugye hétmérföldes lépés a hétfőhöz képest. Megjött Cristina, betegen és nem lelkesen. Namost ha két nem lelkes egyén találkozik, abból nem lelkesség lesz a köbön. De most ő már alszik, s az érdekes az, hogy a nem lelkesség mégse köbgyökölődött vissza.
Ó, Freud biztos tapsolna örömében, hogy ma akaratlanul leöntöttem teával Wittgensteint. Freudi elöntés. De szerencsére nem piros tea volt, mert akkor én is pironkodhatnék Yvonne előtt a harmadév végén.
Ja, ami viszont nagyon jó, az az, hogy acting-órára (hogy hívjam…? Nem igazán drámaóra. Bocsássatok meg az idegen szavas izé miatt), szóval el kell menni az állatkertbe és legalább fél órán keresztül kell tanulmányozni egy négylábú állatot. Alvás nem számít.
És ez azért remek többek között (nem, nem azért, mert kifejezett kedvem van aztán leguánt vagy palotapincsit vagy barnamedvét játszani), mert már iszonyú rég el akartam menni állatkertbe, még otthon. És most muszáj. És ha magam miatt nem is mennék, ez nem választható. Ha tudnátok, hány füstbe ment terv sorakozik az emlékeimben. Emberek tucatjait próbáltam elrángatni magammal. A kérdés persze felmerül, hogy miért nem mentem egyedül. De hát az ember társas lény, nem? Bármennyire is úgy érzem az utóbbi időben, hogy inkább könyves-szobában-ágyon-kuporgós.
Mondtam már, hogy folyamatosan fázom? Nem egészen értem, miért, de folyton hideg a kezem-lábam. Addig fajult a dolog, hogy zokniban alszom, ami botrány. De mit tehetnék… Akár a kesztyűm is felvenném, ha lenne kesztyűm.
Hidegről beszélve, tegnap gazdagodtam egy gyönyörű pár bakanccsal, és így a nyolcadiktól magammal hurcolt otromba fekete lábbeli ténylegesen is a vészhelyzetek idejére lesz fenntartható. Az új pár cipő esetében pedig a vízhatlanság oltárán nem kellett feláldozni az esztétikumot. Ráadásul a cipő zöld. El tudjátok képzelni, milyen jó érzés lenézni az embernek a tulajdon lábára ebben a cudar időben és azt látni, hogy zöld? Tisztára a tavasz ígérete vagy mi.
Lassan belevágok az olvasásba. A Wittgensteinért fájdalomdíjul egy kis Szent Máté. Az a jó itt, hogy ha az ember már nagyon utálja az egyik olvasmányát, semmit gond, pótcselekvésként olvashat tucatnyi másik (szintén kötelező) könyvet. Van itt betű orrvérzésig. És ez csak az első hét.
Nohát feleim, Ábrahám fia Izsák volt és Izsák fia Jákob.
