Hétfőn vettem egy fejvakarót, azzal vakarom most a fejem, hogy mi is legyen most. Van még rá hat percem. Akkor már lesz valami. És az is most lesz.

Megöl a filozófia.

Ágoston szerint nincs is most.

Mindegy. Szóval a napomból hat becses percet blogírásra használok. A hétvége óta próbálom magam utolérni, hogy a család és a barátok (ezek lennétek ti) ölelgetésével töltött időt, amit ilyesformán nem olvasásra fordítottam, valahogy behozzam.

Ma volt már minden. Fenomenológia, német angolul időnként bizonytalan vendégprofesszor, nagy nevetés ebédnél két (magamat is belevéve három) betépettnek tűnő, ám annál hangosabb magyar lánnyal, elhúzódó szeminárium, magánénekóra (iszonyatos érzés. Nem ám felszabadító. Nem szárnyalsz se mint a kismadás, se mint a szirtisas. Megint kiderült, hogy olyan mély a hangom, hogy... hogy az énektanár konkrétan sikítani kezdett örömében. Még ha nekem ebből nem sok hasznom is van, mint hogy kuriózumként lehet mutogatni.)

Egyszerűbb szopránnak lenni.

Szóval a nagy rohanás és a szánalmas éneklés után megkíséreltem megnézni a Lear királyt filmen, de a gép nem vitte. És most kacifántos úton mindjárt valaki segít, és akkor megnézhetem, és aztán installáció bemutató, és aztán Szimpla a magyarokkal (olyan kávézó. Mint otthon. Szimpla.)

És nincs is kedvem menni. De most semmit nincs is kedvem. De majd... majd ha ott leszek.

Pozitívum: ma finom lasagna volt ebédre.

Érdekes: a DVD-n (Lear) négyféle felirat van. Angol, görög, olasz és magyar.

Nem semmi.

És most megnézem. Remélem.

Pá.