Van valami sajátos bája az estélyi ruha és a Scholl papucs kombinációjának. A dekoltázsomban zsebkendő és négy tombolajegy lapul (zsebes estélyi ruhát ki látott már?), de nem sokáig. A mackónadrág majd kibújik a bőréből a szekrényben, hogy rám vesse magát. Bál van a kollégiumban.

Önnevelő szempontból egészen hasznos lehetne a helyzet, ha lenne önuralmam. Ugyanis akkor rá tudnám magam venni, hogy dacára a húsz lépésnyire lévő szobámnak szorgosan ropjam az aulában. De valahogy a mai nap nem arról szól, hogy elöntene a nagy önerő. Saját fakóságom tudatát csak kidomborítja a szemérmetlenül piros rúzs.

Érdekes eseményről beszélünk egyébként. A Vöröskeresztet támogató jótékonysági bál. Olyan szempontból is jótékony, hogy a szorgos szakkollégisták évente egyszer megmutathatják, hogy igenis van életük a kolin kívül is, vannak barátaik, barátjuk, barátnőjük, aki ráadásul tud nyakkendőt kötni/sminkelni. Vagy van olyan ismerőse, aki tud. Egész kapcsolatháló-rendszerek lennének kinyomozhatóak, ha bárki venné a fáradtságot, hogy ilyesmivel foglalkozzon.

A szobámba leszűrődő hangok már nem idézik a klasszikus báli keringőhangulatot. Knocking on Heaven's Door, ez gondolom a felhevült párok érzéki összebújásának ideje. Én már egészen érzéketlen vagyok. Megfelelő mennyiségű mosolyt elhasználtam az este, s valójában az elején még őszinték is voltak a mosolyok. Az énekkarral felléptünk, a beéneklés elején lefutó "de jó a ruhád"-körök békében lementek és maga az éneklés is egész jól ment. Mindenesetre a közönség tapsolt. Utánunk következett a nyitótánc, ami nekem nagyon-nagyon tetszett. Van valami, ami mégiscsak megfogja az embert ebben a hármas lüktetésben meg a ringó fehér ruhákban. Ráadásul Évi és Linda is táncolt, és azt aztán öröm volt nézni.

A taps után jött az össznépi keringő. Itt már kezdődtek a bonyodalmak. Peti még rendben volt, a szépséghibát, hogy magassarkúban már feltűnően magasabb vagyok nála, ne is említsük. Úgy örül, hogy megismert. Én is úgy örülök, hogy megismertem. És ez tényleg így van. Peti kellemesen táncol és mivel ismerjük egymást eléggé, nem érzem úgy, hogy feltétlenül kellene valamit mondanom.

Utána jött Robi, az énekkari basszus. Robi sem az óriások földjéről jött közénk, a szakállával idősebb korában pályázhatna valamilyen mekkmesteri posztra, ettől függetlenül kedves valaki. Akkor viszont már kevésbé volt kedves, mikor, miután közölte, hogy ő nem is igen tud keringőzni, engem tett felelőssé azért, mert nem sikerült a különben eléggé szellős táncparkettet félfordulatokkal átszelnünk. Kétszer is megrovásban részesített, merthogy velem ezt nem lehet megcsinálni.

Az élet sanyarú, tánctehetségem nincs és ezt meg is mondják nekem.

No de a java még hátravolt, mégpedig Andor személyében. Andor a másik basszus, mellettem állt a hátsó sorban az éneklés alatt. Felkér táncolni, trés joli, mondom magamban, ez aztán az úriember. Nos, az úriember olyannyira szorosan tartott, amennyire szerény ismereteim szerint semmilyen illemtankönyv szerint nem comme il faut és főleg mivel minket semmilyen szorosabb szál nem fűz össze, még csak nem is comme il veut. (Az éjjel franciául álmodtam.)

Egyszóval Andor amellett, hogy borzasztó kis köröket rótt velem szorosan magához húzva (igencsak ügyesen kellett manővereznem, hogy elkerüljem a minduntalan térdütközést), elkezdte az énekkari teljesítményem elemezni.

Andor: "Azt remélem, tudod, hogy egyszer miattad rontottam el a szöveget?"

Anna: "Tényleg? Mikor?"

Andor: "Hát a beams helyett egyszer lights-t énekeltél és akkor én is elrontottam, mert arra figyeltem."

Itt Annában egyszerre különvált a gondolatban és a szóban kiejtett szavak folyama.

Anna szóban: "Tényleg? Igazán nagyon sajnálom, nem emlékszem ugyan rá, de szerencse, hogy nem lett belőle nagy gond. A közönség a jelek szerint így is élvezte a dolgot."

Anna gondolatban: "Valóban ? Érdekes. És hogyha valaki les, akkor utána teljes joggal szúrja le azt, akiről lesett, hogy miért írt rosszat, ugye? Te is így gondolod, Andor?"

Andor (gondolatban és szóban is, felteszem. A férfiak egyszerre egy cselekvést képesek végrehajtani.): "De igen, lights-t énekeltél és erre én is elrontottam. Igazán bocsánatot kérhetnél. Mondjuk meghívhatnál egy sörre vagy valami."

Anna szóban: "Ööö, nem hiszem, hogy..." (Közben a nagy gondolati diszkrepancia miatti csökkenő éberségem folytán a térdünk egymásnak ütközik. És lecsúszott a ruhám jobb pántja.)

Anna gondolatban: "Te jó ég a csuda hitte volna rólad te Andor hogy a békés és enyhén lassú külső mögött egy ilyen arrogáns, nem nagyon vicces ellenben erőszakos, sőt, kissé korlátolt valaki vagy. Ha rémlik még, már bocsánatot kértem. És nem sörözöm, köszi."

Ezek után bájosan mosolyogva elbeszélgettem vele a konziról, ahol klarinétozik, meg hogy amúgy szokott szaxofonozni is, és nem, nem hiszi, hogy hivatásosan is folytatná. Aztán véget ért a szám. Sajnos.

Szóval a keringő-blokk jól telt. Utána - meg közben is - lelkiismeret-furdalástól gyötörve próbáltam valahogy mosolyt csalni János öcsém arcára, aki egy mártírt megszégyenítő megadással ült a székén. (Odafent kezdődik a rocki-blokk. A lányok összesúgnak a hátam mögött.) Ezek után keveredtem egy kicsit a kolis népekkel, lett egy iszonyúan szerencsétlen találkozásom két volt csoporttársammal, akik igazán semmi kísérletet nem tettek arra, hogy az általam kezdeményezett beszélgetés-csonkot kikerekítsék. Szerencse, hogy utána az egyik szakirányos sráccal futottam össze, Mátéval. Villámgyorsan megbeszéltük, hogy ment az előző randija a héten, majd bemutatott két elbűvölő barátjának. Egy alkalmazott közgazdász és egy mérnök-informatikus. Idézném: "Tudom, hogy gáz, de egyszerűen annyira imádom a szak2omat. Annyira király, a múltkor csináltam digitális naplót Moodle-ön. Jé, milyen jó ez az izé! (A nyakláncomra mutat.) Mire Peti, aki szintén ismeri őket: "Nem ez volt rajtad a karácsonyi ünnepségen is? Meg ez a boleró is olyan ismerős." Mire én szóban: "Nem, szerintem az egy másik volt. Ezt karácsonyra kaptam." Sugárzó mosoly. Gondolatban: "Mennyire fura az, ha egy srác nem bókként, hanem őszinte szakértelemmel dicsér meg egy ékszert, és egy másik jobban emlékszik, hogy mit viseltél egy fél éve, mint te?"

Bál van. A fentiek után röviddel elbúcsúztattam Ancsit, Danit, Lucát és Jancsit, akik felkerekedtek, hogy hazamenjenek. A kapuban még roptunk egy gyors rockit, az nagyon jó volt, csak épp akkor mentek el. Megkaptam a tombolacédulákat, melyeket a keblembe rejtettem (persze nem ott helyben, van bennem némi szemérem.) Annyi bátorságom viszont nem biztos, hogy van, hogy ismételten kitegyem magam a házhoz jövő bál kihívásainak és a fejem fölött Damoklész kardjaként lengő megszégyenüléseknek. Meg aztán azt sem szeretném, ha a kulcsom megfázna. Ugyanis zsebtelenségem következtében a szobakulcsom kénytelen vagyok a szobámmal szemközti hűtőben tárolni a paradicsom és a meggyes joghurt közvetlen szomszédságában. Ő is jó társaságba keveredett, mondhatom...