Ezennel az első egyetemi hét végére értem. Van még hátra tizenkettő. Igazán gyerekjáték.
Épp most ért véget a franciaórám, utána felbattyogtam a gépterembe (annyira még nem költöztem be a koliba, hogy a gépem is magammal hozzam), rendezem a rém izgalmas emailjeim és mókás zenét hallgatok (https://www.youtube.com/watch?v=TCeD_6Y3GQc&feature=autoplay&list=MLGxdCwVVULXfw0ZTMOkbKBy_RdCRHLU0l&index=2&playnext=2). És remekül érzem magam.
Ugyanis a tegnapi nap nagyon jó volt. Reggel elmentem gyógytornára, hogy belevágjak végre a porckorongsérvem kezelésébe. Körülbelül öt perc alatt kiderült, hogy húsz évig tökéletesen rosszul tartottam magam, ennek következtében a dupla S alak helyett a gerincem valami furcsa deformáción ment keresztül. De még nincs minden veszve. A néni nagyon kedves és megfelelően szigorú, én meg megfelelően hajlékony és testtudatos vagyok a gyakorlatok végrehajtásához, úgyhogy jó csapatot fogunk alkotni. Jövő héten találkozunk ismét, a gumiszőnyegek, félig felfújt labdák és fitnesskarikák közepette.
A gyógytorna után, igencsak érezve, hogy hány izmot kell egyszerre mozgásba hoznom a tizennyolcas villamos eléréséhez, bevándoroltam az egyetemre, ahol ismét szembesülnöm kellett vele, hogy kedves diáktársaim többsége milyen félelmetesen passzívan vészeli át az egyetemi éveket, egyszerűen abból fakadóan, hogy a táblára nem mer felírni három szót. Ebből kifolyólag, mivel a kínos csöndet nem bírom és meglehetősen sajnálom szerencsétlen Phd hallgatókat, elég nagy volt az órai aktivitásom. De legalább gyorsabban telt az idő.
Egyébként az egyik lánnyal a szakomról most beszélgettem életemben először. Kiderült, hogy versenyszinten hastáncol, sőt, a szakdolgozatát is erről szeretné írni. Ez pedig soha nem került volna szóba, ha nem kéne vele egész félévben csoportosan minikutatást végeznem. Veres Péter Gimnázium, reszkess, agyunkban már megszületett a kérdőív alapgondolata, melyet minden páratlan osztállyal ki fogunk töltetni.
A nap legjobb része viszont egyetem után következett. Fél órára összefutottam Ancsival, utána pedig Édesanyával, mert rövid időn belül nagyon szépen fel kell öltöztetni, s a küldetés teljesítéséhez felajánlottam neki segítségem. A szemünk előtt lebegő céllal vetettük bele magunkat a Váci utca forgatagába.
Első lépés: ruha. Kosztümre van szükség, "day dress". A szín, az anyag, a szabás, a szoknya hossza. Kéne kalap is. De melyik fazon? El kéne menni a kalaposhoz. Szükség van kesztyűre, az egész mindenséghez illő cipőre, sminkre, és akkor még a táskáról nem is beszéltünk. No de ezt mind honnan szedjük?
A nénik a szabászatban nagy segítségünkre voltak. Itt az udvarban van a cipész, kettővel arrébb a kesztyűs, a Jászainál a kalapos, majd odatelefonálnak, semmi gond, és adnak anyagmintát.
Előbújt belőlem a szociológus. Ezek az emberek valamiféle gazdasági szimbiózisban élnek, egyik se élne túl a másik nélkül. Ezt szemléltette is az, hogy amikor elmentünk megkeresni a cipészt, az üzletét zárva találtuk. Mint azt az udvarban csellengő, egyébként szintén kereskedőfajta embertől megtudtuk, valaki úgy döntött az udvarban, hogy annyira nincs forgalom, hogy bezár, mire a többiek is lehúzták a rolót aznapra és hazamentek. Úgyhogy a cipőnek még várnia kell.
Ennél is érdekesebbek voltak azonban a kesztyűs kisasszonyok. Már maga az üzlet is mély benyomást tett rám, mint az a bejáratnál olvashattam, ezen a helyen 1883 óta árulnak kesztyűket. A két néni úgy is nézett ki, mint hogyha körülbelül 1883 óta ott ültek volna az üzletben, puha kötött pulóverekben, göndörített hajjal, az arcukat átszövő ezernyi pókhálószerű ránccal... És nagyon finom kézzel készített csipkekesztyűket ajánlgattak nekünk, melyeket azonban épp felpróbálni nem lehetett, merthogy a kesztyűk felveszik a kéz formáját. A nénik, miután mi már kiválasztottuk Édesanyának az anyagmintához illő kesztyűket (két párat), nekem is megpróbáltak eladni valamit, azzal, hogy a mai fiatalságnak is kesztyűt kéne hordania. Sajnos kénytelen voltam bevallani, hogy személy szerint mélységesen idegenkedem a kesztyűktől, s már csak magamban tettem hozzá, hogy őszintén remélem, hogy ami megmarad a télből, azt már kesztyű nélkül át tudom vészelni.
A kesztyűstől utunk a kalaposhoz vezetett. No, ott is volt minden, ami szép és drága, nagy karima, turbánszerű fejfedő, kockás, fodros, bársony, fátylas, valami egészen szörnyű lila, moszatszerű anyaggal készíteni látszott kalap... És két végtelenül kedves néni, akik megígérték, hogy a következő próbára elhozzák a kiválasztott modellt, melyet majd össze lehet próbálni a kosztümmel.
A kalapostól távozva azon gondolkodtam, hogy ebben az anakronisztikus világban, ahova most bepillantást nyertünk, és amely a jelek szerint az általam ismert Budapest mellett párhuzamosan létezik és működik, elvárható volna, hogy utánunk hozzák a csomagjainkat, vagy hogy a kocsisunk kinyissa előttünk a hintó ajtaját. Mivel ez elmaradt, kénytelenek voltunk villamosra kapni és a Mammutban folytatni kutakodásunkat a nagy jelenés kellékei után. Sajnos hamarosan el kellett válnom Édesanyától, mert franciaórám volt a koliban. (Mely egyébként félelmetesen vicces volt. Mindannyian elfelejtettünk a szünetben franciául, emellett meglehetősen fáradtak voltunk, s így az idő nagy részében sírva nevettünk a hülyeségeinken. Olyan hasizmom lesz, hogy már előre örülök. Még pár félév francia, és benevezhetek a kockáshas versenyre, főleg a gyógytornát is figyelembe véve.
A francia nyolckor ért véget, utána, mivel azt hittem, mindjárt kiesik a szemem az éhségtől, Évivel és Judittal felkerestük az éjszakai boltot, s miután éhségünk csillapítottuk, Évivel felsétáltunk a Citadellához. Ebben a félévben először. S akkora köd fogadott, hogy a hegyen futó ösvényeket megvilágítólámpák halvány fényén kívül semmit nem lehetett látni, s a homályból csak az autók zúgása szűrődött fel hozzánk. Ha az ember nem gondolt bele a zaj forrásába, csak a mélységbe és a ködbe, egészen félelmetes érzés kerítette hatalmába a korlátnál.
Egy idő után hazatértünk, s Évi felajánlotta, hogy az előző napi jogászkonferenciáról maradt pezsgőt fogyasszuk el együtt. Ezt meg is tettük és utána még éjfélig beszélgettünk, mikor is rájöttünk, hogy nyolc óra múlva már megint franciánk lesz (éljenek az elfoglalt emberek, akik miatt ilyen órarendet sikerült összerakni...) Úgyhogy végét vetik a zenének s hazamennek a legények, le is feküdtünk, én pedig idén először hajtottam álomra a fejem a kollégium falai között.
És most itt tartunk. El kéne kezdeni tanulni, mert fel fog gyűlni minden... Hétfőn kiselőadást kell tartanom az eszkimók bálnavadászó szokásairól. Erre nem ártana felkészülni. Délután pedig... dobpergés... hastáncra megyek. Az egyik lány a koliból elhívta egy ismerősét, hogy tartson hastáncot, s én úgy véltem, itt a pillanat, hogy szegényes mozgáskultúrámat valahogy megpróbáljam kitágítani. Egyszer mindent ki kell próbálni, nem?
Utána pedig kígyózó csípőmozdulatokkal a Baross utca felé veszem az irányt, hogy szemrevételezzem rég szétszéledt, de péntek estére összegyűlt volt osztálytársaimat.
