Ma két esszét adtam le, jó sok szóval. Minőségük ugyan kétes, de azt legalább korlátlan ideig megőrzik. Elment a szombat, mint a pinty, de amolyan szenvedős pinty. Ponty.

Holnap egyszerűenn valami nagyszerűt kéne csinálni. Persze az Állam hatodik és hetedik könyvét olvasni vitathatatlanul nagyszerű lesz, de ennél most valahogy többre vágyom. Úgyhogy arra gondoltam, hogy ittlátem óta először kézbe veszem a Lonely Planet Berlinről szóló kiadását és keresek valami jó kis helyet és jól odakirándulok. Reggel, mert délután oroszórára megyek. Bizony. Még nem biztos, hogy komolyan akarom csinálni, és nem biztos, hogy egyáltalán képes leszek rá, figyelembe véve hogy az én agyam is véges, de legalább benézek. Azt hiszem, úgyis az fog dönteni, hogy kik vannak ott.

Például Lucas, a német fiú ott lesz. Ő egy elég megfélemlítő figura, nagyon magas és nagyon magabiztos és feltehetően nagyon okos is. Mert különben mire fel lenne ilyen veszettül magabiztos, ugye. És mitől gondolná magát olyan fene menőnek? Három hétig együtt voltam vele szemináriumon. De aztán elváltak útjaink, análkül hogy különösebben összemelegedtünk volna. Ezért estem le majdnem a futópadról, amikor ma a Spokban csak úgy odajött hozzám. Szegény biztos nagyon magányos lehetett, az egész helyen rajtunk kívül szinte egy lélek se volt. Talán csak egy fél. Mindenesetre kierőszakoltam magamból egy realátíve kulturált és vállalható párbeszédet, mármint az egyik felét. A másikról nem tehetek, és nem is igen hallottam.

Na mindegy. Igazából ez egyáltalán nem volt se jelentős, se izgalmas momentuma az életemnek. Valószínűleg csa az adott neki jelentőséget, hogy ma alig beszéltem emberi lénnyel. Így igencsak megmaradt bennem ez a kivételes eset.

Ja, mégis beszéltem ma emberekkel, most jut eszembe. Ugyanis Var itt a szomszédban forgatja a kisfilmjét az installációs órára, és amikor már nem bírtam tovább az én szobám, átmentem hozzá. Azt hiszem, joggal mondhatom, hogy ez a legkisebb szoba, ami csak létezik, és két fiúval meg az ő összes, nem éppen rendezett holmijaikkal megtöltve igencsak szűkösnek tűnik. Arról nem is szólva, hogy egyrész trópusi meleg és fülledtség uralkodik, ugyanis Eugen nem bírja a hideget, másrészt a legszebb napsütésben is be van húzva a függöny, mert a filmezéshez sötét kell meg mindenféle mesterséges filmek. Szóval a szoba egyszerre emlékeztet valahogy Máté szobájára meg valami fura odúra.

Igen. Ennek a lényege csak az lett volna, hogy ma nem csak Lucassal beszéltem két mondatot. Szóval csak meg akartam nyugtatni mindenkit, hogy még nem sorvadt el egészen a nyelvem.

Mit is mondhatnék még? Félidőnél járunk a harmadévben. Jövő péntek lesz az első nap, amit ellógok, hogy hazamenjek szemkontrollra. Két és fél gondtalan nap, tökéletesen időzítve, mert erre a hétvégére pont nem esik esszé. És ha szerencsém van, még a francia repteresek se sztrájkolnak és akkor most megkímélhetem magam nyolc-tíz óra várakozástól az egyébként nagyon is barátságos schönefeldi illetve ferihegyi reptéren.

Na és most elmegyek (je sors) és megmosom a fogam (je me lave les dents), utána felveszem a pizsamám (je me mis mes pijmas), lefekszem az ágyba (je vais au lit) és beleolvasok a Lonely Planetbe (je lis un peu du Lonely Planet). A reggeleimet nagyon jól el tudom már mondani franciául. Mesteri reggelelmondó vagyok. Szobrot lehetne nekem állítani. Sőt a múltkor Sarah-val lerajzoltattam a házunk alaprajzát. Szintén franciául. Őrület, nemde? Egyrészt miből lesz a cserebogár (egyéves franciatudásból), másrészt nem tudom elképzelni, hogy megint a Corvinuson huszonpár fura emberrel tanuljak franciául. Ha belegondolok a légkondicionált neonfényes szótanulós székenülninemtudós rideg valóba, kiráz a hideg.

Brrr.

Ahelyett hogy itt most örülnék Editnek. Olyan szuggeráóan tud nézni azzal a két szép (tényleg nagyon szép) szemével, hogy őszintén összefacsarodik a szíved, amiért nem tudod a választ a kérdésre. De már majdnem fejből tudom a Je t'aime - Je t'aime aussi kezdetű igen szellemes párbeszédet. On s'est aimé des qu'on s'est vu.

Azt hiszem, szeretek nyelvórákra járni. J'aime bien les cours de langues. Az olasz is olyan jó volt. Meg most ez. A német ugyan annyira nem dob fel, de az is elmegy. Főleg amikor azokat a remek dalokat hallgatjuk... Hmm... Udo Lindenberg...

Nem szeretnék rosszat álmodni.