Mindkettő van. (A cím szerepe a figyelemfelkeltés.)

Szóval első nap, hogy megjöttem, a 16-os első emeleti lépcsőfordulójában két vödör búslakodott, megrakva fúróval, csavarhúzóval és miegyébbel. Kedd reggelre azonban úgy látszik döntésre jutottak, és a földszinti lépcsőfordulóba tették át a telephelyüket.

Egyébként nagyon érdekes, hogy ezek az emeletek hogy vannak. Valamelyik reggelinél egész hosszú beszélgetést folytattunk arról, hogy vannak nemzetek, ahol a földszint az első szint (ami ugye a mi emeletes szóhasználatunkban értelmetlen). Nem tudom, miért beszélgettünk erről ilyen hosszan, így alakult.

Most egyébként valami spanyolajkú zene szól, kicsit túl hangosan. Persze ez a tegnapi karaoke-hoz képest semmi...

Én még a konditól felpezsdült állapotban érkeztem oda. Tudniillik délután szereztem egy órarendet, hogy mikor milyen órák vannak a Spok-ban, ki is néztem valami valamit. odamenvén a srácot próbáltam meggyőzni, aki körbevitt, hogy nyugodtam beszéljen csak németül, mert eléggé értem, csak ne várja, hogy válaszoljak. Ő viszont a jelek szerint nem hitte, hogy ha valaki angolul beszél, németül még érthet, így elég sok reménytelenül nézünk egymásra jelenetben volt részünk.

Aztán a nő, aki az edzést tartotta, vele is el kellett játszani az egészet. Szerencse, hogy az evezésnek köszönhetően többször jártam mr konditeremben, különben lehet, hogy bajban lettem volna. A néni anyukánkorú, de ilyen ugribugri kislánytestű, olyan volt, mint egy nyúl. Ellenben a hangja nem volt nyúlszerű. Ilyen fejmikrofont viselt, hogy a tomboló zenét átsivítsa, időnként angol szakszavakat vegyítve a szövegébe (tief helyett down...). De a legmegázóbb élmények ezek a hirtelen, magas hangú kurjantások voltak, melyek nagyobb lendületet és harci kedvet lettek volna hivatottak adni nekünk, puhányoknak. Egyébként az úri közönség soraiban rengeteg féle ember izzadt nyugdíjaskorú barátnőktől, akik vihorásztak öszevissza a szünetekben, egészen a meglepően strapabíró és izmos hivatalnokkinézetű fazonig (kicsit negyvenéves könyvelő), akinek a fenekét kellet bámulnom gyakorlatilag hetven percig folyamatosan.

Mivel órát nem vittem, nemigen tudtam, hogy állunk idővel (oly gyorsan elment az idő a bácsi mögött...:D), s azt se tudtam, pontosan milyen részei vannak az edzésnek. Így mikor a népek szobabiciklit ragadtak és elhelyezték őket a tükrös-neonfényes teremben körbe, még nem is sejtettem, mi vár rám. Utóbb persze rájöttem, hogy ez már a következő óra, cycling... Két bácsi közé kerültem be, az egyik iszonyú gyorsan (s persze németül) kezdett beszélni hozzám, ami a ducduc mellett nem járt túl sok sikerrel, már ami az információátadást illeti. Dadogva közöltem, hogy magyar vagyok, na, erre egészen el lett ragadtatva, lepattant a bicikliről és elszaladt. Csak néztem utána. Kicsivel később pár szó összeállt a fejemben abból, amit mondott, hogy tudniillik ez az edzés nagyon kimerítő, és hogy víz nélkül meg fogok halni. És azért ment el, hogy az itteni népektől szerezzen nekem egy kulacsot. Örökbe, csak úgy. Biztos nagyon bizalomgerjesztően festettem leizzadva és mindenféle nyelveken makogva... Most itt csücsül az asztalomon a spok feliratú kulacs. Nem semmi.

Az edzés maga tényleg halálos volt, főleg így elsőre, bele a mély vízbe. Azt hiszem, ezt a dolgot otthon spinningnek hívják. Egyre inkább csodáltam a nyugdíjaskinézetű néniket, akik velem együtt maradtak (igazából ők zavartak össze. Ha elmegy mindenki az óra végén, én se maradok. De elég nagy volt az átfedés.)

A nyuszinéni végig nyomta a poénokat, én pedig egyre inkább csodáltam, még a kurjongatásaiért is. Nagyon furcsa, s tegnap többször tapasztaltam, menniyre bele lehet lovalni embereket dolgokba. Zenével, például. Ritmusra pedáloztunk, s a néni drámai hangon kezdte mondani, hogy most a hegyre megyünk fel. Ilyen skót zene ment. Mindenki magára figyeljen. Muszáj felérni. Nincs senki más rajtad kívül. Taposs. Taposs. Taposs. Jó, most tempóváltás. Vált a zene is. Meg tudod csinálni, figyelj magadra. El tudod érni. Újabb tempóváltás, zene gyorsul. Mindjárt ott vagy.

És igen, felértél.

És az emberek boldognak tűnnek. A víz egyenletesen csepeg a padlóra a álladról, a pólód csurom víz és örülsz. Legalábbis ezt láttam, mikor körülnéztem.

Furcsa.

Utána haza, biciklivel, a sötétben. Kilenckor végződött az óra (fél héttől voltam ott, enyhén elfáradtam... De tényleg észre se lehetett venni, hogy megy az idő.) A karaoke elméletileg szintén kilenckor kezdődött, Chrisről feltételeztem, hogy ott van, ha a szova üres. Lezuhanyoztam és átslattyogtam a 24-be. Meg is lettek a népek. És innen kezdődik a második pszichózis. Megint zene. Csak most még énekelj is (nem mintha a nyuszinéni nem énekelte volna teljes beleéléssel Robbie Williams nótáit...)

Fura, mindegy. Bámuljuk a képernyőt és dalolászunk. Még ha nem is ismered a dalt, úgy teszel, mintha igen, és mosolyogsz. Andrei volt a fő mókamester és szervező, Romániából. Az elején nem kedveltem, aztán tegnap este rájöttem, hogy igazából nagyon tapintatos. Két csapat versenyzett különböző számokban (nem is tudtam, hogy van ilyen), négy-négy fő. És tök jó volt, hogy ha nagyon nem akartad énekelni, előbb halkan megkérdezte, hogy tényleg nem, aztán feltűnés nélkül továbbadta a mikrofont. a népek söröztek és csipszet ettek, én annak a határán lebegtem hogy most mindenki tényleg jól érzi-e magát, vagy csak kötelességszerűen úgy teszünk, mintha. Az arméniai srác volt az egyetlen, aki kifejezésre juttatta, hogy ő ezeket a dalokat nem ismeri, miért nem csinálunk valami mást. Az ő neve egyébként Var (Varuzsan? Valahogy így van a teljes neve, illetve így hangzik. A mellettünk lévő szobában lakik Eugen-nel, egy másik, nagyon fura román fiúval, aki már tavaly is itt volt. Kicsit olyan... fogyatékosnak vagy furának néz ki és mindig egyedül van. Persze még kiderülhet róla, hogy halál szociális.)

Ne vezessen félre senkit, hogy csak a fiúkról írok. Egyszerűen arról van szó, hogy belőlük kábé hat van, vagy max nyolc, nem is tudom, és az összes többi lány. Namost az ő nevüket ilyenformán könnyebb mejgegyezni. Sőt, egyáltalán, az arcukat megkülönböztetni. De majd leírom a lányokat is, mihelyst egyenesbe kerültem velük. Van, akit csak ma reggel láttam először.

Na jó, lassan indulni kell. Találkozunk a 15 előtt és indulunk a múzeumba.

Berlinben kezdetét vette az esős évszak. Gyász borul szívemre. Minden cipőm beázik, nincs esőkabátom és termópulcsim se. Tegnap felkapcsolták a fűtést...