A következp nagyszerű mondattal kezdődik Francoise Sagan Bonjour tristesse című könyvének angol fordítása: "A strange melancholy pervades me to which I hesitate to give the grave and beautiful name of sadness".

Londonban találtam ezt a könyvet, mely egyesíti a látvány és tartalom esztétikáját. Egy szép könyv, benne elgondolkodtató és szépen formált gondolatokkal. Merengtem magamban a könyvesboltban, hogy megvegyem-e egy francia könyv angol fordítását én, a magyar, és végül arra jutottam, hogy se franciául, se magyarul valószínűleg soha többet nem venném a fáradtságot, hogy előkeressem, úgyhogy ez egy egyszer az életben adódó lehetőség számomra, hogy megismerkedjek Cécile-lel. Az első mondat pedig pont a szívembe talált.

Igazából nem is erről akartam írni. Egy csomó minden kavargott ma este a fejemben, ahogy hazafele jöttem Ancsitól. Ma együtt elmentünk színházba és egy nagyon érdekes darabot néztünk meg, az volt a címe, hogy Pornography, a Merlinben játszották. Utána felmentünk hozzá, teáztunk és beszélgettünk a magunk meg egymás életéről. Jó beszélgetés volt, az a fajta, amikor úgy érzed, hogy az életről is sikerült valamit úgy általában mondani, banalitásokon kívül. Remélem, hogy idősebb koromban is néhány dolgot a mostani gondolataimból még el fogok ismerni, bár félő, hogy ha így lesz, akkor az életem igen szomorú irányban fog alakulni.

A szokásaim jutottak eszembe ma. Azok a dolgok, amelyek fel sem tűnnek, de mindig úgy csinálom őket, ahogy. Ha valakivel kart karba öltve sétálok, akkor a piros lámpa után biztosan jobb lábbal indulok el. A lépcsőn lefelé trappolva a jobb lábamon tartom ki a súlyt és terhelem inkább. A héven mindig Aquincumnál teszem el a könyvem, pedig tudom, hogy még lenne időm olvasni, és előveszem a lakáskulcsot, amit aztán a zsebemben szorongatok, mintha tehetne bármit is a hideg és a sötét ellen.

Most úgy érzem, mintha mindentől egy lépéssel hátrébb állnék. Margit-hídnál a megállóban olvastam a könyvem és a hideg hihetetlen erővel és élességgel lopta az ujjaimból a meleget, de mintha nem is az én ujjaim lettek volna. Az útkeresztezőségnél, ahol befordulok, azért rutinszerűen megálltam a csatornafedél közepén, ahonnan, ha az ember mind a négy irányba elnéz, olyan, mintha minden út egészen pontosan ugyanolyan lenne, felette ugyanolyan fákkal és teljesen mindegy, hogy merre indulsz. Ha felnézek, általában meg szoktam látni a holdat, de ma valahogy olyan élesen világítottak az utcalámpák, hogy nem találtam meg.

Ez a mostani mélázó hangulatom sajnos csak arra jó, hogy az éjjelre kivilágított kirakatokat nézve arra gondoljak, milyen viccesek a berendezett konyhák, amelyeket garantáltan senki nem fog használni, pedig olyan csábítóan csillog a csempe. Vagy hogy a következő boltban a kiságy mennyire nagyszerűen fest megvetve, és biztos nagyon puha lenne, ha belefeküdnék.

"In the past the idea of sadness always appealed to me, now I am almost ashamed of its complete egoism."